Verebics Ágnes - Vizuális ösztön

Műveid témájukban és megvalósításban is merészek, rendhagyóak. Tudatosan akarod provokálni az embereket?

V. Á.: Régen volt bennem provokálási szándék, de ez már egyre kevésbé jellemző. Ez olyan túl direkt, túl önző lenne, hogy most odacsapok, és valami nagyon újat akarok mutatni. Különben már nincs is nagyon új a nap alatt. Kicsit nyugodtabban állok hozzá az alkotói folyamathoz, persze ezek a szándékok is bennem élnek még, de már nem elsődlegesek. Jelenleg egy operaénekesnő szenvedélyes arcmimikáját próbálom összeegyeztetni experimentális ipari zajokkal, és egyéb effektekkel. Ebben például semmi provokáló nincs, inkább érzéki-etűd lesz. Nem tervezem meg előre a munkáimat, mert akkor könnyen bezárulok, és el sem jutok a kivitelezésig.

Mi az, ami téged határozottan megkülönböztet pályatársaidtól?

V. Á.: Valamiféle expresszivitás és bátorság, ez talán az ösztönlénységemből fakad. A felvetésekben, az ábrázolás módban is megjelenik ez, nem mondom, hogy iszonyú nagy újító vagyok, de talán az jellemez legjobban, hogy bátran és őszintén nyúlok a témákhoz és a kifejezésükhöz.

Meg tudod fogalmazni, hogy mit akarsz célzottan ábrázolni a képeiden, és ezt milyen módon teszed?

V. Á.: Vannak művészettörténészek, akik jól, vagy nem olyan jól, de teszik a dolgukat. Én egy kicsit sajnálom, hogy az egyetem alatt nem kaptam meg ezt a tanáraimtól, hogy megfogalmazzam, megmagyarázzam a munkáimat. Persze az ember idővel megedződik, beszélnie kell, de még nem tudom tökéletesen megfogalmazni a „szándékaimat”. Ösztönösen dolgozom, vagy inkább az ösztönösség és a tudatosság között vagyok.

Az emancipáció a művészetben is átrendezte a nemek arányát, nagyon sok női művész alkot. Szerinted milyen alapvető különbség van a férfiak és nők művészi szemléletmódja között?

V. Á.: Amikor én jártam a képzőre, női túltengés volt, és most már eléggé elmosódtak ezek a határok. Persze a nő alapvetően más, mint egy férfi művész, sokkal érzékenyebben közelít, de ez már oda-vissza hat, most már lecsengett a nagy női „művészet” és ez nem annyira téma.

Nagyon gyakran saját magad, az arcod, a tested a képeid témája. Ezzel kapcsolatban milyen kritikákat kapsz?

V. Á.: Mostanában egyre jobban kiélezem, hogy furcsán festem vagy fotózom magam. Kaptam kemény kritikákat, jó és rossz visszajelzéseket is, de a kettő egyben volt, és ez építően hatott rám. Az őszinte kritika az bejön, azzal tudok mit kezdeni, és előre is tud vinni. Ha rossz visszhangja van annak, hogy önmagamat ábrázolom, attól még nincs bennem az, hogy úristen, akkor többet nem nyúlok magamhoz, a belső vívódásaimhoz. Persze az sem jó, ha az ember zombi lesz, betokozódik a saját világába, muszáj időnként nyitni, hogy ne válljak unalmassá.

Mit teszel a művészi megújulásért? Miben nyilvánul meg számodra a fejlődés igénye?

V.Á.: Nyomon követem és érdeklődve figyelem a technikai fejlődést, és a világban zajló dolgokat, a saját alkotásaimnál is, témákban és technikákban is folyamatosan új dolgok után nézek. Nagyon izgat a fotó, a videó, ezekkel kísérletezgettem az utóbbi időben. Mostanában megint érzem, hogy váltás lesz, vagy technikai, vagy tematikai. Remélem, hogy soha nem vállnak unalmassá a munkáim, szeretem kipróbálni magam új műfajokban. Nemrég a fotóval, photo-shoppal kapcsolatban volt egy felháborodás is, hogy minek fotózok, mert a „festő fessen”. De ez butaság. Miért ne nyúlhatnánk más ábrázolásmódokhoz, ha egyszer kifejezi, amit akarunk?

Van célközönséged? Kik a leginkább fogékonyak a munkáidra?

V. Á.: Szerintem a fiatalabb generáció, abszolút, de elég vegyes a közönség. Vannak innen-onnan, akik nagyon szeretnek, vagy gyűlölnek, szerencsére középút nincsen. A fiatalokat talán inkább érdekli, amit csinálok. Képeid nagyon erős vizuális és érzelmi hatást tesznek a befogadóra.

Akik elmennek a kiállításaidra, mit várnak tőled?

V. Á.: Van egyfajta réteg, akik már ismernek, őket annyira nem lepem meg. Persze minél több kiállításom van, annál félelmetesebb, hogy „ki kell pakolni” mire jutottam, miket csináltam. A legutolsó kiállításnál iszonyatosan stresszeltem. Nálam mindig az a probléma, hogy vannak ötleteim, de elég fapados módon rakom össze őket. Itt most a tálalás jól sikerült, de a munka ereje annyira nem volt ott. Bár jó visszajelzéseket kaptam, én mégis éreztem, hogy mi hiányzott. A kiállítás szervezői konkrét dolgokat vártak tőlem, és ez engem mindig korlátoz, bezár, mintha csak egy feladatot kellene végrehajtani.

Szerinted milyen helyzete van a magyar művészetnek a nemzetközi művészi életben? Mennyire ismernek el minket?

V. Á.: Nagyon jó művészek vannak nálunk, valamiért mégsem tudunk kitörni. Itt vannak a szerbek, lengyelek, és más, szegényebb országokban is vannak világsztárok, de nálunk nincsenek. Nem tudom, mi a baj, talán nem tudunk reflektálni (úgy) a dolgokra, vagy nem tudjuk eldönteni, hogy Nyugat felé, vagy a Balkán felé orientálódjunk. Kicsit nyugatmajmoló mentalitás van nálunk, egy külföldi kiállításon a kurátorok ki akarják tenni a legtrendibb, legagyasabb művészeiket, de csak az erőlködés érződik.

Mennyire készültél tudatosan a képzőművészi pályára? Mióta tudod, hogy ez a te hivatásod?

V. Á.: Édesanyám rajztanár és ő célirányosan vezetgetett minket, engem és a nővéremet is ebbe az irányba. Persze én azért kicsit lázadtam ez ellen, meg a testvérem (Verebics Katalin, festőművész) volt mindig az ajnározottabb kettőnk közül, ő tudott jobban rajzolni, ő tud jobban, diplomatikusan, "bűbájosan" nyilatkozni is.

Rivalizáltok egymással?

V. Á.: Igen, sajnos. Iszonyatos veszekedések vannak, rengeteg indulat szorult belénk amit okosabban kéne kezelni, de nagyon vágyunk egymás elismerésére is, meg persze a szakmai elismerésekre. Ha Kati kap egy díjat, akkor egyből könnyebb lesz a mi viszonyunk is. A köztünk lévő kapcsolat hullámzó, de mindenképpen inspiráló. Kíváncsiak vagyunk egymás munkáira, és keményen kritizáljuk a másikat. Egyfajta véd- és dacszövetség van közöttünk.

Mi az, amit nagyra értékelsz magadban, és mi az, amit megváltoztatnál magadon?

V. Á.: Talán azt értékelem magamban a legjobban, hogy művészként őszintén adom elő a dolgaimat, hogy nincs mellébeszélés. Emberileg szeretnék inkább fejlődni, változni. Elég rendesen tudok ripacskodni, vannak nyegleségeim, odavetett mondataim és tudom, hogy így nem lehet hozzáállni, ezen változtatnom kell. Szeretnék átgondoltabb lenni az életben, bár az is lehet, hogy akkor sok minden elveszne belőlem, ami meg jó, hogy van.

Mi az, amit megváltoztatnál az emberiségen?

V. Á.: Hogy egyfajta jó ízlés legyen, azt hiszem, komolyan megedzeném az emberek ízlésvilágát. Nagyon zavar ez a kispolgáriság. Ha hatalmamban állna, az ízlést formálnám, és ebben persze benne van a gondolkodás is.

Tapasztalod azt, hogy hatással vagy pályatársaidra?

V. Á.: Tavaly volt egy nagyon aranyos történet, egy lány beleírt a diplomadolgozatába. Ez nagyon meghatott engem. Éreztem még dolgokat a képzőn is, hogy hathattam másokra, de ez nem egyoldalú folyamat. Nagyon szerencsés évfolyamom volt, kölcsönösen hatottunk egymásra emberileg és művészileg is.

Sikeres, elismert fiatal művész vagy. Megtaláltad a helyed a világban?

V. Á.: Még nem igazán. Szeretnék még sok mindent látni a világból. Sokat utaztam eddig is, ezek mindig feltöltöttek. Nincs bennem az, hogy külföldön izgalmasabb, vagy jobb lenne az élet, de nem érzem még idejét annak, hogy „lepecózzak”, megálljak, és azt mondjam, ennyi vagyok én. Most tervezek egy berlini utat, de ez még sok mindentől függ, hogy összejön-e.

Mi az a biztos pont, amire támaszkodsz az életben, amiben mindig hinni tudsz?

V. Á.: A szeretetben mindenképpen és ez sok mindent magában foglal. Vannak rossz periódusaim, de az a helyzet, hogy még ha szeretnék is, nem tudok igazán „mélyre kerülni”. Közben persze szeretem magam sanyargatni, de csak egy bizonyos szintig, és mindig megmutatkozik, hogy van körülöttem és bennem valami, ami nem enged elveszni.

Milyen témák érdekelnek mostanában? Készülsz-e valamilyen kiállításra, eseményre?

V. Á.: Már letudtam ezt az önelemzéses-fotós ügyet, végre valahára, és most sok minden foglalkoztat. Elsősorban nem a festészet, persze az is, de most más kifejezésmódok fogtak meg. Mindez persze még csak most formálódik, nem igazán tudok erről még átfogó képet adni. Mostanában sokat gyúrok egy boksz meccsre, ez agy nagyon szabad asszociációs ring-terep lesz, és egyben nagyon aktuális-világ modell paródia. A művészeknek feladata hogy reflektáljon a világban zajló dolgokra, ne csupán retinát gyönyörködtessen /irodákat díszítsen/. Az pedig duplán jó, hogy fizikailag is készülök az eseményre. Érzem is hogy jót teszt, eléggé elhanyagoltam a testi edzést az utóbbi időben.

Budapest, 2009. február 25.

www.agiverebics.hu