Turi Attila - Angyal az épületben

Hogyan lett Önből építész, és miért ezt a hivatást választotta?

Nem volt jobb. (nevet) Tulajdonképpen nem igazán tudom, hogyan lettem építész. Gyerekkoromban szerettem festeni, állítólag tudtam is valamennyire. Általános iskolában a festés érdekelt, aztán elkerültem a Dunára kajakozni, akkor meg semmi más nem érdekelt, csak a kajak meg a csajok. Az egyik nap az edzőm, Fábián László, - aki apám barátja volt-  megkérdezte, hogy megy a suli. Mondtam, hát úgy 4-esre- 5-ösre. Azt mondta, takarodjak onnan, ez nem élet. „Nézd meg az apádat, megbecsült mérnökember, van egzisztenciája, én olimpiai bajnok vagyok, és itt állok egy kitérdelt naciban, szerinted ez perspektíva?” Akkor el kellett döntenem, mit csináljak. Tudtam rajzolni, értettem kicsit a műszaki dolgokhoz, hát elmentem építésznek.

Ha nem az építészetet választotta volna, milyen más hivatást tudna elképzelni magának?

Nem tudom. Ha nagyon unom az egészet, legszívesebben elmennék mosónőnek. (nevet) Én mindig ilyen egyhuzatos gyerek voltam, ha úgy tetszik „együgyű” vagyis alapvetően egy dolgot végzek el. Az, hogy mi lenne ha…., soha nem foglalkoztatott, én örülök, ha egy dolgot csinálok, és azt rendesen el tudom végezni.

Pályája jelentősen összefonódik Makovecz Imre személyével és munkásságával. Hogyan ismerkedtek meg?

Elsőéves egyetemisták voltunk, amikor megjelent Makovecz könyve, ami olyan volt ebben a kicsit büdös, kicsit lábszagú, elvtársias világban, mintha egy ablakot nyitottak volna ki. Megdöbbentünk, hogy ilyet lehet, a kockaházak után jön egy ember, ilyeneket tervez, így beszél Rudolf Steinerről és gondolkozásról, hitről, erkölcsről? És ezt még nem tartóztatták le? Eljött az egyetemre előadást tartani, és én nagyon rosszul éreztem magamat, mert a felsőbb évesek csipkelődésekkel próbálták sarokba szorítani a mestert, ami egyébként az értelmiség ma is tipikus hozzáállása. Az Imre is eléggé elkeseredett és azt mondta, értsük meg, hogy segíteni szeretne és nem a frankót megmondani, bárki forduljon hozzá, ha segítségre van szüksége. Gondoltam, itt a pillanat, egy lányt, Pásztor Erikát magammal hurcoltam és megkerestük őt, amikor a pilisi parkerdőnél dolgozott, miután elvesztette az állását. (Az Imre ott jóléti létesítményeket tervezett, ami aztán a nyolcvanas évek elején bejárta a világsajtót. Na ez az, amit neki soha nem fognak megbocsátani azok az emberek, akik tízezer nm-eket terveztek, hogy ő meg két erdei sufnival lett világhírű.) Szóval felkerestük a pilisi parkerdőben, ő meg nekem szegezte a kérdést: hogy na mi van kisfiam, mit akarsz tudni? Én lányos zavaromban csak annyit mondtam: azt szeretném tudni, hogyan kell házat tervezni. Valószínűleg ez ostoba és óvodás volt, de legalább őszinte. Rám nézett és azt mondta: Jó.

Mi a legfontosabb dolog, amit megtanult, vagy átvett tőle?

Erre lehet kétféle választ adni. Hadd idézzek egy nagy művészt, Salvador Dalít, akitől megkérdezték, hogy mi a legfontosabb dolog, amit tanult az életben a tanáraitól, és azt mondta, azt tanította neki az óvónéni, hogy „a kontúrból nem szabad kimenni”. És ebben benne van minden. Makovecztől megkérdezték, hogy mi volt a visegrádi tábor lényege, és azt mondta, az, „hogy ne vágják a gyerekek egymás lábába a csákányt”. És ebben is minden benne van, az együtt gondolkodás, az együtt dolgozás képessége, az odafigyelés.

Hogyan került kapcsolatba az organikus építészettel, és mi vonzotta leginkább e stílusban?

Makoveczen keresztül egyértelmű volt az organikus építészet megismerése, aztán kinyílt a világ és megismertem egyre több magyar és külföldi mérnököt. 1986-ban volt egy élő építészet kiállítás, aminek a katalógusát mi egyetemisták szerkesztettük. Ebben megjelentek monográfiák Koós Károlyról, Lechner Ödönről – olyan emberekről, akikről addig nem lehetett nagyon tudni. Aztán képbe került Csete György, Dévényi Sándor, Kistelekdi és amikor már a vasfüggönyt elkezdték felhúzni, elmentünk Amszterdamba és megismerkedtünk Ton Alberts-el, akinek akkor adták át az antropozófiai elvek alapján megvalósított irodaházát.( Ma az ING székháza) Lenyűgözött, nem csak a formavilága miatt, de hogy 1988-ban ilyen szinten érvényesült az ökologikus gondolkodásmód! Egy átlagos irodaházban van egy sötét lépcsőház, az ember megy a lifttel, valahol kiszáll, de nem tudja, hányadikon van, nem tud orientálódni, nem tudja, mi van alatta és felette úgy érzi magát, mint egy egér valami dobozban: reggel beteszik, este mehet haza. Ezzel szemben itt megépült egy élő ház, fénnyel, növényekkel, függőkertekkel, ami élhető, lelkesítő, ezért egy egészen más dolgozói kollektívát teremt.

Az organikus mérnökök az építészetet nem csak stiláris, hanem ökológiai kérdésként fogják fel, hiszen mégis csak kihasítunk Föld anyánkból egy kis darabot! (Félve jegyzem meg, hogy nálunk fejletlenebbnek tartott kultúrákban azért úgy tartják, hogy a föld nem a miénk, ember nem birtokolhat olyan dolgot, amit Isten teremtett. Ez egy más szemléletmód, mint a nyugati, karvaly típusú szemlélet, ami azt mondja: enyém, enyém, enyém.) Az organikus építészet nem stílus, bár kétségtelenül vannak formai jegyei, de nem az a kérdés, hogy hajlanak a vonalak, hanem hogy milyen térstruktúrája van, hogyan gondolkodik szerkezetről és anyagról, ökológiáról és társadalomról. Ez inkább világszemlélet és hozzáállás.

Az antropozófia, mint az élő építészet felfogásával rokon filozófiai irányzat hogyan hatott az Ön gondolkodására, életfilozófiájára?

Ha őszinte akarok lenni, nincs életfilozófiám. Sokkal inkább életérzésem van, inkább érezni szeretem a dolgokat, mint tudni. Az antropozófia egyébként nagyon komoly belső változást hozott az életemben. Körülbelül másodéves voltam, amikor a visegrádi táborban nyaggattuk Makoveczet, hogy beszéljen nekünk erről. Ő beszélt, elhívta Kálmán Imre barátját és másokat, akik hittek ebben. Én aztán hét évre ott ragadtam ebben a társaságban.

Átalakult valami bennem, mintha kaptam volna egy zsinórmértéket, egy fogast, amire az ember fel tudja tenni a kabátját, és tudja, mi van lent, fent jobbra, balra.

Nagyon sok mindent megváltoztatott bennem.

Steiner hihetetlenül pontosan és nem intellektualizálva beszélt. Sok mindent átvett a keleti szavakból, azt mondta, a karma, az karma, ezt már egyszer elnevezték, ennek a szónak megvan a gondolati kiterjedése. Próbálta egyesíteni az ősi tudást a modern elme szellemiségével. Hiszen ma már nem úgy gondolkodunk, mint Arisztotelész vagy a Fáraók korában, más az érzékelésünk, a tudásunk, 5000 évvel ezelőtt az ember még az Istenek ölében ült, Istenkirályok uralkodtak, a kimondott törvény beteljesedett. Ma visszatérni ehhez az állapothoz, - mert az egy boldog aranykornak tűnik -, nem lehet. Komisz a gondolkodásunk, elszakadtunk már az isteni öltől, individuumok lettünk, magunkat egy világ közepeként kezdjük érezni. Ezért van az, hogy a nyugati kultúrákban várak vannak, a belső vár az én, a lakótorony, amit falak, gyűrűk vesznek körbe. Nem véletlen, hogy a keletieknél nem találunk ilyet, hisz ők nem szakadtak el a természettől és más az én-érzékelésük. Visszatérve, az antropozófia nem tudást adott, hanem inkább egy hozzáállást, magatartásformát mutatott meg.

Hogyan jellemezné önmagát, mint építészt és saját építészeti stílusát?

Az ember mindig elgondolkodik, hogy van-e egyáltalán egyén stílusa, aztán mindig azt mondják neki, hogy van, és akkor belenyugszik ebbe. Ez egy kísérlet, mint minden ilyen dolog. Egyrészt én azt szoktam mondani, hogy inkább egyféle „falusi” építész vagyok, kicsit oppozícióban a „vitrinhuszárokkal”. Az ötszáz és ötezer négyzetméter közötti házak, amik igazán fekszenek nekem.

A másik, ami engem formált, nyilvánvalóan Makovecz Imre közelsége. Egyértelmű, hogy ha valaki elkezdi a pályáját és egy ilyen ember meghívja az irodájába, akkor az ember utánozza a mesterét. Azt szoktam mondani a fiataloknak: a diploma arra jó, hogy a friss diplomás ne egye meg a radírt és ne igya meg a tust. Alapkészségeket szedjen fel az ember. Amikor végeztem az egyetemen, nem volt hivatástudatom, inkább attól féltem, hogy mennyi mindent nem tudok. Az első időkben Makovecz hirtelen rám bízott egy óvodát Nagykállón. Először nem kaptam levegőt. Nagy bizalom volt a részéről, persze megcsináltam, nagy kínok között, kiderült, hogy semmit nem tudok, és rengeteg mindent kellett megtanulnom. Aztán kaptam még egy Sportcsarnokot is, azt is összeraktam, mert utánozni jól tudok, de nem tetszettek igazán a dolgok, erőltetettek voltak, a stílusát utánoztam, de nem volt tartalma. Akkor kértem a mestertől, hogy ne adjon nekem több munkát, inkább szerkesztői feladatokat. Persze adott munkát a maga nagyszerű és viszonozhatatlan adakozásával, nem rajzolóként alkalmazott, hanem saját terveiben engedett kibontakozni, rám bízott egy-egy épületrészt.

Nagy Elemér írta egyszer, hogy

az építészet szövete is olyan, mint a textilé: vezérszálból és keresztszálakból áll. A kettő egymás nélkül teljesen értelmezhetetlen lenne. Egy Makovecz, egy Gaudi olyan vezérelveket tesz le, melyek morzsáira és horizontális kifejtésére egy élet megy rá.

Én nem programalkotó építész vagyok, aminek ma Magyarországon mindenki gondolja magát. Makovecz munkásságából kivettem azt, amit én megértettem és mélyíteni tudtam. Így helyezem el magam, és nem az a kérdés hogy meghaladom-e a mesteremet, hanem hogy betöltöm-e a helyet, ami nekem ki lett szabva, mind az építészetben, mind a társadalomban.

Milyen formai jegyek vannak, (térszerkezetek, építőanyagok) melyek rendszeresen megjelennek munkáiban?

Egy időben minden házam olyan volt, mintha egy kihegyezett ceruza lenne, valamiféle elfogyás, természetbe való beleolvadás izgatott. Aztán, ami nagyon jellemzővé tette sok épületemet, a téglának a használata, ami egy védőszer volt, hogy ne szálljon el a kezem, és ne akarjak extrém formákat alkotni. 

Úgy gondoltam, ha én látszó téglával dolgozom, annak egy stabil struktúrája van, nem lehet belőle annyira elrugaszkodni. Kicsit földhözragadt vagyok, izgatott az, hogy lehet ezt a kézzelfogható, a mesterségbeli tudást, mint lenyomatot őrző formát használni. Ezért szeretem a fát is, az ácsmunkát, mert a mesterség, az ember tiszteletét látom benne, hogy egy anyagból olyan dolgot hozunk létre, ami magasabb szintű, mint amit kivettünk a

természetből. Ha egy darab követ kiszedünk, és elpocsékoljuk, az bűn, de ha sikerül magasabb szinten felhasználni, akkor vidámítjuk az Istent. 

Akkor vagyok elégedett, ha azt el tudjuk érni, hogy az emberek, amikor bemennek egy térbe, kiegyenesednek, felnéznek és orientálódni tudnak, tájékozódni, átlátni, hogy mint egyén hol vannak egy épületben. Az asszonyok is így gondolkodnak, ők a centrumot, a családot veszik előre, és a körül szeretnék látni a különféle helyiségeket, mert övék az ősi, megtartó tudás.

Mi volt a legkedvesebb munkája?.

Ami éppen a rajzasztalon van, mert az még hibátlan. (nevet) 

Keresi a hibákat a már elkészült épületeken?

Csak a hibákat látom. (nevet)  Az Imre sokat beszélt nekünk az építészet drámájáról, dramaturgiájáról, ami nagyon fontos, attól kezdve, hogy a megrendelővel hogyan bánunk, mibe vonjuk be, a kivitelezővel milyen kapcsolatunk van, mi meddig vagyunk alakíthatóak ebben a tevékenységben. Mindebben a folyamat az érdekes, de aztán, amikor teljesen kész van a ház, az építész idegen lesz tőle. Makovecz írja valahol: „Amikor az átadásra felharsannak a fanfárok, az angyal elhagyja az épületet”, abban egy másik élet kezdődik. A létrehozás folyamata az enyém, nem az eredmény.

Egyébként története és minden egyéb miatt a Budakalászi faluház, ami az egyik kedvenc. Annak az 1996-os megépítése volt egy fordulópont az építészeti pályámon. Akkor már 10 éve dolgoztam és kezdett kicsit karakteresebbé válni a stílusom, saját hangot ütött meg, formailag, térszervezésben és a múltat megidéző gondolatban. Az alapgondolatom az volt, hogy a falu régi házainak köveiből építsük meg ezt a helyet. Egyfajta mágia ez, az építő áldozat, ami minden kultúrában létezett. Még a századelőn is komolyan vették ezt, állati és emberi vért, gyerekhajat tettek bele a malterba. Az építtetők ötlete az volt, hogy téglajegyet lehet venni, de én ezt elvetettem, mert ez az adakozás primitív és rövidre zárt gesztusa. Engem mindig zavart az a világ, hogy az ősök házát eltoljuk és helyette építünk egy modern házat, de egy-két követ meghagyunk virágágyásnak a nagyszülők házából. Ezért gondoltam arra, hogy hirdessük meg a faluban, hogy látható módon szeretnénk beépíteni régi köveket, téglákat. Először az emberek ezt rosszallóan fogadták, majd egyre jobban megértették a lényegét. Volt egy pici malomkő, amit kikönyörögtünk egy asszonytól. A mamája, mint kiderült ezt a követ emelgette, amikor nem akart terhes maradni, ezért ez a kő az asszonynak a meg nem született testvéreit jelentette. Végül beépíthettük a követ, tehát az építő áldozat ilyen értelemben tényleg ott van a falban.

Budakalász főépítésze volt 12 évig. Mik voltak az elképzelései, amikor odakerült, mit akart és mit tudott ebből megvalósítani?

Amikor odaköltöztem Budakalászra, akkor forgatták a Radnóti filmet. A film időpontja ugye 1944, a háború vége. A forgatásnál az egész falun csak annyi változtatást kellett tenni, hogy az ABC áruház feliratát letakarták. Akkor azt mondtam, hogy gyerekek, itt óriási gond van. (nevet) Eleve úgy nézett ki a falu, mintha már két szovjet század átmasírozott volna rajta.

1990 után egy nagy kiköltözési hullám indult el Budapestről, én is így költöztem ki Budakalászra. Ezzel valamit kellett kezdeni, de nem lehetett csak családi házakban letelepíteni embereket, mert azt közművel, területtel sem bírta volna a falu. Ez emberek tudata expandál, és nagyot akar mindenki, aki kiszabadul Pestről. Azt akartam megmutatni, hogy sokféle lakástípust, sorházat, kisvárosi házat, láncházat lehet igényesen megvalósítani. A Tóparton megvalósult ez az elképzelés, az emberek szeretnek ott élni. Egy fiatal családnak bőségesen elég egy sorház kis előkerttel, hátsó kerttel. Egy társasházban meg lehet csinálni, hogy nem típuslakások vannak, mindegyiknek van egy kis sajátossága, amitől más, és ez fontos az emberek számára, hogy individuumnak érezzék magukat, de mégis a közösséghez tartoznak. Ezt szerettem volna megcsinálni, hogy többféle ilyen dolog legyen, részben sikerült, de nem mindenhol.

A másik a példamutatás. Ma Magyarországon a lakások 90%-a magántulajdonban van és 10%-a bérlakás, külföldön ez az arány teljesen más, jóval több bérlakás van, de az előbb-utóbb a bérlők tulajdonává válik. Az emberek nálunk azért építkeznek, mert nincs más lehetőségük. A magyar emberből az elmúlt 40 évben kiölték azt a képet, hogy kik ők és milyen lakásban kellene élniük. A főúri lakást, a polgári lakást, mint mintát nem lehetett hangoztatni, a parasztház szégyellnivaló volt, putri. Milyen házat akarunk ezután? Mediterránt, amerikásat. Külföldön nincs ilyen identitászavar, természetes hogy olyan házat építenek, mint amilyen mondjuk a nagyszüleiké volt. Itt Magyarországon az embereknek nincs világos képük arról, milyen egy ház. Egy főépítész feladata, hogy ezt elmondja nekik, hogy segítsen építészt választani, hogy az építészet, mint szolgáltatás is működjön. Kicsit népnevelői hajlammal léptem én elő, próbáltam koordinálni, hogy egy ház, amire építési engedélyt adnak, legyen arányos, szimmetrikus. Ha egy építész maga nem tud jobbat, tanulja meg ezt az iskolát. Valamilyenfajta rendet akartam Budakalászon, gondolkodásban és magatartásban is. És evidenciának tartottam, hogy én is házat tervezek, mert meg szerettem volna mutatni, hogy például hogy lehet egy parasztházból gyógyszertárat csinálni. Amikor egy házra, még ha új is, azt mondjuk, ez olyan, mintha mindig is itt lett volna. Sok mindent azért tettem, hogy példát mutassak, aztán az eltávolításomnak is ez volt az ideológiai koncepciója, pedig évi 200-300 építési engedélyből átlag kettőt terveztem én, és azt hiszem, ez messze nem a lenyúlás kategória volt.

Lát arra esélyt, hogy ez az Ön által is felvázolt építési rend, vagy egységes stílus országos szinten megvalósulhatna?

Szerintem ez nagyon egyszerűen megvalósulhatna, de minden ez ellen megy az utóbbi húsz évben. Éppen most hozták meg azt a törvényt, hogy a főépítész nem tervezhet ott, ahol dolgozik. A főépítész egy szakértője a hivatalnak, a visszaélések elkerülése megoldható lenne limitálással, vagy egy felügyeleti testülettel, de nem. Az egész országot egy tehetetlen masszának látom. Lehetne például egy olyan szabály, hogy egy építész akkor kapja meg a kamarai jogosultságot, ha egy falut felvállal, oda lejár, és megmutatja, mit csinált. Főépítész kellene minden magyar településen. Lehetne magyar építésügy, ha komolyan körvonalaznánk vidéki típusterveket, ajánlatokat, nem pedig lesajnálnánk a vidéket, mikor az ország fele az. Mindehhez persze törvények, emberek és leginkább „szolgálat” kellene.

Ezt a fajta hozzáállást, a felelősségérzetet talán tovább tudja adni a diákjainak, hiszen tanít a Műszaki Egyetemen.

Azt, hogy mit tudok átadni nekik, tőlük kellene megkérdezni. Éppen a mai napon öt olyan tanítványom kapott diplomát, akikkel legalább öt félévet eltöltöttünk együtt. Közülük hárman a Vándoriskolába járnak. A „Vándoriskola” diploma után 3 év, félévente más építész irodánál. A fiatal építészek ez alatt a három év alatt annyit tanulnak, mint más 10 év alatt: hatfajta viselkedési formát, gondolkodásmódot, történeteket. És száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ők nem jöttek volna a vándoriskolába, ha én nem tanítom őket, pedig nem én kapacitáltam őket  Hogy hiteles tudok-e lenni vagy nem tudok, számomra ez kérdés. Elviszem őket az épületeimhez, mert fontos hogy lássák, és velem együtt lássák őket, hallják hozzá a történetet, tapasztalják a végeredményt, a valóságban.

Van olyan típusú épület, amit szeretne tervezni, de még nem érkezett rá megrendelés?

Biztos, hogy minden építésznek a szakrális jellegű épület nagyon fontos, ahol úgy gondolja, hogy az építészeti tudását és a világról alkotott képét bele tudja sűríteni egy emelkedett dologba. Ilyen nekem nem jött még, és nem is látom, hogy valaha jönni fog, e csatornákon nagyjából kialakultak már a fix tervezők.

Van olyan nemzetiségi kultúra, ami nagyon hatott a munkáira? 

Közvetlenül nincsen. Mindegyik kultúrát csodálom a teljesítményéért, és ha azt látom benne, hogy a helyhez illően építkezik. Egy andalúziai Pueblo Blanco például lehetne nagyon monoton is, de nekem egy felemelően egységes és harmonikus világ. Ugyanilyen Bretagne, ahol lenyűgöz a természettel való együttélés ereje, a szabdalt tengerpart, a szél, az elképesztő mennyiségű ár-apály, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A házak egyöntetűsége, azonos szerkezete és arányai csodálatosak. És talán a legnagyobb hatással Toscana van rám. A táj maga borzalmasan szép, az ember sírva fakad olyan, az egész mintha Isten műhelyéből most került volna ki. Ezzel együtt, látni azt a kultúrát, ami ott töretlenül megvan, 4000 éve, és nem csak építészetileg. Van olyan várfal, ami három méterig etruszk, aztán római aztán a mellvédsor már középkori, és akkor befejezték, és azóta így van. Ezt lehet látni ott mindenhol, hogy három vagy négyezer éve az emberek ugyanezt csinálják, és a mozdulataikban benne van az évezredes kultúra, például az agrikultúrában a nemesítő gazda magatartása. Ez a legnagyobb inspiráció, amit láttam.

El tudná képzelni, hogy külföldön éljen?

Nem. Néha persze van úgy, hogy elmenekülnék a problémák elől, itt hagynék mindent és vennék egy nyaralót Andalúziában (nevet) de tudom, hogy ez úgyse menne, a szívem szakadna meg. Ostorozom, szidom, lepukkantnak tartom, de mégis az én hazám. Ady mondta, hogy „először embernek kell lenni, utána hazafinak, és csak utána világpolgárnak” és aki ezt felcseréli, az gazember. Sokan előbb hazafik, mint emberek lennének vagy előbb világpolgárok, mint hazafik.

Négy gyermeke van. Szeretné, hogy gyermekei folytassák hivatását?

Gyerekeimet meglehetősen önállóságra neveltük a feleségemmel, ami nem tudom, hogy jó volt-e, de így volt. Nem akartam őket kimondottan terelni. A lányom nagyon tehetséges, mégsem kapott rá erre a pályára. Nagyobb fiam éhenhaló bölcsésznek készül, de a kisebbik fiam az Ybl Miklós főiskolára jár. A kislányom még pályaválasztás előtt van.

Mit tanácsolna a pályakezdő építészeknek?

Válasszanak mestert. Próbáljanak valamilyen komoly szellemi irányzathoz csapódni, és ez személyes dolog. Vannak persze kiugróan tehetséges fiatalok, de nekik meg az emberi magatartás és kitartás miatt kell más mellé állni. Nem megy máshogy, mint hogy valaki egy személy mellett tanulja meg a mesterséget, mert az igazság olyan apró gesztusokban tárul fel, ami elmondhatatlan, és ez is bizonyítja, hogy mély dolog. Könnyű dolgokról beszélgetni lehet, a mély dolgokról csak hallgatni.

Az interjút Fülöp Johanna készítette.

Budapest, 2009. október 2.