Szarka Fedor Guido - Botrány

Legutóbb Sárváron állítottál ki, Bartek Péter Pállal közösen. Miért lett „Botrány” a kiállítás címe?

Egy Czakó Gábor idézet adta az ötletet: „Nincs nagyobb botrány, mint rászólni arra az emberre, aki berendezkedett a megromlott létben.” Az ember, aki berendezkedett a megromlott létben, örökké kifogásokat keres, hogy jobbítsa életét, hogy erkölcsösen éljen és az elvei alapján a mások életét is javítsa. Iszunk, eszünk, alszunk, vásárolunk, "melózunk", megint iszunk, megint eszünk, fogyasztunk, stb. Akik folyamatosan a fogyasztói, anyagi tudatállapotban élnek, akik önelégülten hódolnak káros függőségeiknek és ez jó nekik, azok már berendezkedtek. Ezért volt az a koncepció, hogy a kiállítást hirdető plakáton egy óriás üzletlánc egyik színes vegyszerektől roskadozó polcrendszere előtt fotóztassuk le magunkat, hogy a kép a színes, harsány fogyasztói hangulatával, alatta a túl hangsúlyos elmosódott BOTRÁNY felirattal, valahogy jelezze mindezt.

Bejött a „botrányos” címadás? Felkeltette a figyelmet?

Egy kisvárosi megnyitóhoz képest elég sokan jöttek el, körülbelül 150-200 ember. Sárváron ismernek minket, de talán voltak olyanok, akik tényleg botrány-éhesen jöttek. A kiállítást Avino Angelo Michele, egy kedves barátom nyitotta meg, ő egy 8 éves kisfiú. Weöres Sándor Harmadik nemzedék c. versének egy részletét mondta el:

„Nem ismétlő-pisztoly a világ:
van-e ma szükség és mód új irányra?
hogyan próbáljunk ablakot beverni
ott, hol már minden ablakot bevertek?
s míly lázadás az, melyet hagyomány
s illem kiván? ha az ablak-zuzás
kötelező, úgy akkor lázadunk, ha
azért se vandalírozunk. …”

Egy gyermek szájából talán még prófétikusabban hangzottak ezek a sorok, a nagy ováció is ezt mutatta. Amikor egy kisgyerek szólít fel arra, hogy ne vandalírozzunk, az tényleg felébreszt, mintha egy univerzális erő sütne át belőle. Ez az a „botrány”, amikor a megromlott létre berendezkedett embert felébreszti egy gyerek, a maga romlatlanságával.

Milyen fogadtatása volt a munkáitoknak?

Péter konzervatív festőművész, eszköztárában, stilárisan és technikailag is. Portréi, tájai, nagyon átgondolt és kiművelt technikával készülnek. Zavarbaejtő családi portréi, az intimitáson túli emberábrázolásai megrendítő oltárképei senkit nem hagynak közömbösen. Az akvarellel, aprólékosságommal én is egy klasszikus vonalat képviselek. A képeimmel kapcsolatban általában sok az értetlenség, de ennek az emberek ritkán adnak hangot. Épp ezért a megnyitó után szerveztünk egy beszélgetést, amit Szabó Endre, egykori tanárom, szellemi mentorunk moderált. Az egyetértés, bólogatás sok mindent takarhat, de ha kérdések vagy kritikák vetődnek fel, akkor az alapján már lehet közelíteni, egyeztetni az észrevételeket.

Sikerült megmozgatni az embereket?

Igen, végül fennhangon vitatkoztak. Voltak erős vélemények, pozitív és negatív oldalon is. Egy hölgy például felvetette, hogy a művészeknek törődniük kellene az "egyszerű emberekkel" is , olyan képeket is kellene készíteniük, amik nekik IS szólnak. Le kéne ereszkedniük az Elefántcsont toronyból és (gondolom köz-)érthető művészetet csinálni. Mindezt meglehetősen felindultan tolmácsolta.

Ahogy degradálódik a társadalom, terjed a felületesség, annál inkább vonulnak vissza tornyaikba az alkotók. Ilyen értékrend mellett tombol a végletesség, amelynek kiváló példája a Tesco-gazdaságos galériák kínálta giccsparádé, mely nem igényel cizellált befogadót, és nem is annyira drága, vagy a "magasművészet" által kitermelt alkotó, mint amilyen Wim Delvoy, aki "megalkotta" az ürülékkészítő gépet, vagyis a "Cloaca"-t, és legalább drága.

A végeredmény mindkét esetben lényegét tekintve szar. Az egyik trend, a másik fogyasztói cikk. Hm... A közös szerintem az, hogy mindkettő majmolja a természetet,

a teremtést az egyik látványában, a másik mechanizmusában.

Majmolja. Fontos szó.

Általában a munkáidban és benned van-e szándék, hogy „felébreszd” az embereket?

Kérdés, hogy küldetés-e az alkotás? Meg kell-e mutatkoznia ennek a szándéknak egyértelműen az alkotásokon? A kifinomult szemlélő számára, akiben már egyébként is felmerül az ébredés szándéka, a munkáim - főleg a címadással, de egyébként is -, talán sejtetnek valamit, mert egy olyan dologról van szó, ami nem ebbe a megromlott létbe illeszkedik. Félreértés ne essék, a megromlott létben mindannyian benne vagyunk így-úgy, de ha igazán erős a szándék a jobbításra vagy ébredésre, felébresztésre, akkor az előbb-utóbb vizuálisan is megmutatkozik.

Időtlenség, csend és energia sugárzik a képeidből. Tudatosan akarsz ilyen hatást kelteni munkáiddal?

Törekszem erre, és remélem, hogy ez egyre tisztább és egyértelműbb lesz. Ha az ember táncol, akkor a végtagjai, ujjbegyei egyértelmű jeleket írnak le a térben.

Ha a táncmozdulatok végpontjait síkba vetítem, azok kandzsi-szerű jelekké állnak össze. Ahogy ritmusos mozdulatokat teszel egy papíron, mondjuk ecsettel a kezedben, láthatóvá válik a ritmus. Megszületik egy expresszív jel, amely így egyszerűen is térélményt ad, de veszem az agyonhegyezett akvarellceruzáim és rásegítek erre a látványra. Ritmusok vesznek körül bennünket, az épületek, a folyók, a természeti formák elhelyezkedése, ismétlődése; telepített fák egy fiatal erdőben, ahogy az utak keresztezik egymást, egyáltalán a közlekedés, a mezőgazdasági földek mintázata , a történelmi helyzetek, ünnepek, zene stb. A Védikus tanok szerint az OHM volt az első hang az univerzumban. Amikor meg tudták mérni a föld rezgésszintjét, még mindig ehhez volt a legközelebb. Ezt a rezgést egyre inkább kezdjük elfelejteni, felgyorsulunk, emelkedik a rezgésszintünk, mígnem forrásban lévő vízben ficánkoló buborékokhoz nem hasonlítunk. Felmelegedünk, bizony globálisan. A meditáció ennek a rezgésszintnek lassítása, összehangolása. Az alkotás folyamán születő energiákat próbálom koncentrálni, lassítani, minél inkább látvánnyá, megfogható dologgá formálni. Ezeket nevezem „lendület-yogák”-nak.

Művészileg nagyon egyedi és ettől kissé zárt világod van. Mennyire érzed ezt hátráltató tényezőnek, mondjuk a megújulás tekintetében?

Bennem nagyon nagy vágy van arra, hogy ne maradjak így, hogy a stílusom ne egy a „saját farkába harapó” művészet legyen. Végletesen leegyszerűsítve, a társadalomra reflektáló, agyon aktualizált dolgok nekem világi, és anyagi dolgok, ezért nem fűlik hozzá az ecsetem, ebbe a vizuális világba menekülök, ahol mivel jól érzem magam, amik itt születnek könnyed utazásra sarkallnak. Nekem célom, hogy ne terheljem az egyébként is nagyon terhelt elméjű embereket tovább. Ahogy Máté barátommal idézzük gyakran a jó, nemes gondolatok ha formák után vágynak akkor általában szép formákban nyilvánulnak meg.

Ez egyszerű és esztétizáló hozzáállás, de én tényleg törekszem arra, hogy a gondolatok, amik bennem vannak, miközben rajzolok: ne legyenek ártalmasak.

Annyi ártalmas dolgot kapunk, mert alkotó emberek felvetései, a perverziók, elhajlások, démonikus energiák is szeretnének megnyilvánulni. Ezért nagyon pontosan meg kell határozni azt, hogy mi mellett áll csatában az ember saját művészete. Azáltal, hogy könnyed és súlytalan világot teremtek, a képzettársítások, amik a képeimhez csatolhatók, csak ritkán démonikusak, vagy agresszióval terheltek. Egy semleges mezőn lavíroznak, (vagy inkább lazúroznak,) ahol a jót kívánják közvetíteni.

Hogyan válhatna jobbá a világ? Te mit változtatnál meg az emberek beidegződésein, szokásain?

Ez enyhén "szépségkirálynőválasztásosan" hangzik, de remek lenne, ha lenne egy kapcsoló, ami bekapcsolná az emberek tudatát, hogy ne a különbözőségeket, hanem az egységet keressük. Ez egy nagyon nagy előrelendülés lenne. Ha kívülről nézed a bolygót, például az űrből, egy egységet látsz, komplexet és nem a különbséget.

A Föld látványa a mai napig megindít és melegséggel tölt el - a sejt látja a szervet.

A szeretet megvalósítása az, amitől ez a szerv jól működhet.

Szerinted mi gátolja azt, hogy az emberek a szeretetre és egységre tudjanak figyelni?

A kéjvágy. Az élvezni akarás, mindenféle szempontból. Az ember örökösen az anyagi vágyakra koncentrál, azt gondolja, azért van minden, ami körülöttünk van, hogy élvezzük. Csak kapjunk, adás nélkül. Ha az ember csak annyit adna, mint amennyit kap, akkor már valamiféle jó egyensúly alakulhatna ki. Úgy hajszoljuk ezt a földet, mint egy lesoványodott gebét, próbálunk kisajtolni belőle mindent, amit lehet. Weiszer Alinda műsorában elkaptam egyszer egy riportot egy nagyon intelligens emberrel, a nevére sajnos nem emlékszem, (de remekül tablázik így rémlik,) aki feketén-fehéren vázolta milyen kizökkent ez a világ, mire a műsorvezetőnő, hogy pozitívan csengesse le a műsort könyörgőn nézett a férfire és megkérdezte mi lenne a megoldás hát a problémára. Ő kis töprengés után, (látszott, hogy nem üres jelmondat, amit mond, hanem ott fogalmazódik meg benne a konklúzió,) nagyon egyszerű dolgot javasolt: kezdjünk el szemetet szedni, csak úgy. Ez praktikus és elindítja az embert arra, hogy ő is adjon valamit.

Te a képeiddel adsz. Kikhez jutnak el ezek az „adományok”?

Hasonló rezgésszintű embereket keresek, olyan gondolkodásúak figyelmét, akik ehhez hozzá tudnak tenni, és a munkáimban megjelenő gondolatokat tovább tudják vinni. Az életben sokszor találkozol valamivel, egy verssel, képpel, ami nem lesz azonnal a tiéd, de elraktározódik benned, majd egy adott pillanatban kinyílik, mint egy intelligens valami. Szeretném, ha az én képeim is ilyenek lennének.

Szerinted mi az emberi élet iránya, célja?

Azért vagyunk itt, hogy visszataláljunk. Egy olyan megvalósulásba, ami ennél sokkal magasabb szintű. Most be vagyunk zárva az anyagba, ami cizellált, sokrétű, de mégis egy degradált szint. Születünk egy bizonyos szerelem-igénnyel, társtalálási vággyal, ami nagyon erős bennünk, de a megvalósulása a legtöbb esetben csalódással jár, érezzük, hogy a megvalósulás nem az az idea, ami bennünk él a szerelemről. A szerelem valami más iránti érzésünk, amit egy nőben vagy férfiben látunk megtestesülni, de valójában egy harmadik dolog az, amiben igazán kiteljesedhet.

Ha ezt megtaláljuk, ami egy felsőbb, magasabb rendű dolog, akkor sok minden más is megoldódik. A bennünk lévő nagyon magas szintű vonzódásainkat és igényünket a boldogságkeresésre tárgyiasítjuk az elektromos kütyükkel, öltözékkel, autókkal, szenvedélyeinkkel. Persze nem baj ha van ilyen kütyünk, és szép ruhában járunk, de nem mindegy milyen tudatban használjuk ezeket. Boldogságkeresők vagyunk, de mintha elfelejtettük volna, mi is valójában a boldogság. Mivel az emberek elbizonytalanodtak abban, hogy mit szeretnének, mindig lesznek olyanok, akik megmondják, hogy mit akarjunk. Az ember feláldozza az idejét, a meditációját, a kreativitását, ötleteit, hogy pénzt szerezzen, a pénzen pedig felesleges dolgokat vesz. Szókratész mondta, amikor végigsétált Athén utcáin és látta a töménytelen kereskedőt, akik portékájukat próbálták rátukmálni a polgárokra: „Istenem mennyi dolog van, ezen a világon, amire nekem semmi szükségem sincs”.

Művészileg szeretnél fejlődni valamiben?

A modell utáni ábrázolásban, mert ebben nem teljesítek nap, mint nap, ebben jó lenne elmélyülnöm. Nyilván ez is valamiféle megfelelési vágy, sokszor meggyőzöm magam arról, hogy meg tudok jeleníteni egy embert, figurát, tárgyat, úgy ahogy van. Annyi tényező van, hogy alakul ki egy kép, már-már direkt alakítja úgy az ember, hogy legyen benne valamilyen furcsaság, íz. Van bennem igény, hogy a saját stílusomon szólaljak meg, de ugyanakkor rettenetes nagy igényem van a kihajlásokra is.

Milyen kapcsolatban vagy a szakmával?

Én úgy gondolom, hogy nem vagyok egy igazi kortárs képzőművész. Igaz, hogy most élek és alkotok, és mostani problémák foglalkoztatnak, de… Egyrészt időtlenségre törekszem, másrészről nagyon esztétikus, amit csinálok, ami manapság korlátozódik az iparművészetre, design-ra, az ötvösségre, Nekem van egy ilyen esztétizáló hajlamom, amit el tudok hajítani, ha valami ezt kívánja, de nem szívesen teszem. Nem vagyok igazán a művészet élvonalában. Nem érzem, hogy pl. a velencei biennáléra valaha is kiküldenek, hogy képviseljem a kortárs Magyar képzőművészetet.

Ez rossz érzést okoz neked, vagy nem bánod, hogy így alakult?

Anno rossz érzés volt. A művészet is tele van becsvággyal. Egy ideig foglalkoztatott az, hogy modern legyek, hogy tudjak olyan nyelven megszólalni, ami aktuális, ami megfogja az emberek figyelmét, a kortárs művészettörténészek elméjét. Aztán rájöttem, hogy ez nem jönne őszintén belőlem. Van egy művészet, amire ránézel és látod, hogy óriásgalériák falára termett, mondjuk a Műcsarnokba, van, ami igazi múzeumi, van ami műkincsgyűjtők kezébe termett, van ami fogyasztható, populáris, kávéházak falára és van, ami mondjuk szobafalra való, személyesebb. Én ebben inkább a személyes kategória vagyok, igyekszem meditációs objektumokat létrehozni. Persze teli van a fejem nagy hadakozással, nagy képekkel, objektekkel de egyelőre ezek nem kapnak nagy publicitást, most még nem.

Mennyire érint az eladhatóság, mint praktikus szempont?

Érint. Nagyon. Alkalmazott grafikával is foglalkozom, szeretem feladni magamnak az ilyen irányú leckéket, pl. logo tervezéssel, portrékészítéssel. Szeretnék modell után portrét készíteni, megadni a módját, de a fotó korában ez már idealizmus. Azért jók a Holbein, Vermeer, Schiele, Klimt portrék, mert időtlenséget közvetítenek, és az időtlenségen át egy individuumot. Erre most sajnáljuk az időt, általában fotó alapján kell dolgoznom. Megalkuvás persze, de nincs bennem olyan érzés, hogy most lealacsonyodtam, mert helyt kell állni, és ezzel is éberen tartom az ilyen irányú képességeimet.

Szerinted mennyire érzik az emberek „szükséges” dolognak a művészetet?

Sok megközelítés lehet, R. Guenon szerint, akit Hamvas gyakorta idéz a művészet mindig valami hagyománytól, a még meg nem romlott léttől való eltávolodás, mert ha az egyénben béke van, a hagyományban él, akkor valójában az önkifejezésre, vagy a művészeten át való önmegismerésre nem nagyon van szüksége. Mások szerint lázas önkeresés kell és néha unalom. Megint mások szerint, lehet nélküle élni, de minek.

A Művészeten belül sokan csak vizuális nyelvet keresnek a gondolataikhoz, van aki egész életén át egyetlen történetet akar elmesélni, vannak anyaggal viaskodók, akik érdeklődése pusztán szakmai, vannak akik a szenvedélyeikhez való viszonyukkal "termékenyítik" meg az alkotást, vannak akik munkának fogják fel és vannak dühöngők, az óriás-provokátorok.

Én letettem a voksomat a harmónia és az Isten-keresés mellett, és ebbe sok minden már nem fér bele.

Budapest, 2009. március 23.

www.szarkafedorguido.blogspot.com