Kovách Gergő - Színbarát

Megfogalmaznád nekem, hogy milyen egyedi vonásaid vannak, amik szobrászként csak rád jellemzőek?

K. G.: Van nagyon sok közös pontom más szobrászokkal, több a közös pont, mint a megkülönböztető. Talán a mozgékonyság, ami rám jellemző. Igyekszem nyitott maradni, anyagok, témák, hangvétel, semmi sem kötött. Nem egy azonosítható arculat megtartása és erősítése érdekel. Saját kiváncsiságom, az izgalom fenntartása miatt sok a változó. Mostanában figuratív vagyok, de nem a klasszikus és szentimentális értelemben, erős színeket használok, sok harsányság és játékosság van a munkáimban. Van bennem egy tömör iróniára hajlás, megpróbálok kompakt lenni, egyszerű és érthető, mert az a célom, hogy a művészetem ne szűk körre vonatkozzon, hogy a mi belső ügyeinken túl is érvényes legyen. Vállalom azt, hogy „közönségbarát” vagyok.

Mennyire lehet a szobrászat „közönségbarát”? Egyáltalán van esély arra, hogy a művészi szobrászat eljusson az átlagemberhez?

K. G.: Nehéz ebbe beleélni magam, túl közelről nézem. Én látom, hogy a szobrászatnak nagyon sok megjelenési lehetősége van, sok a kisebb-nagyobb galéria, múzeum. Nekem most négy aktuális kiállításon szerepel munkám az ország különböző pontjain. Az már más kérdés, hogy ezek a kiállítások nagyon szűk közönséget tudnak vonzani, leginkább csak a szakmát és a közeli hozzátartozókat. Állandóan harcolnak a figyelmünkért: a reklámok, a média; igazából minden csak akkor juthat el a köztudatba, ha folyamatosan jelen van. Viszont az irreális, hogy egy galéria agyonplakátozza a várost a kiállításával. Vannak ilyen kezdeményezések, de általában erre nincs keret. Régen még a vacak tévéken is volt művészettel foglalkozó, a művészetet népszerűsítő műsor, ma már ez is nagyon ritka. Szóval nehéz az embereket elcsábítani egy-egy kiállításra, leginkább az ismerősök és az ismerősök ismerősei jönnek el.

Miért pont a szobrászat? Hogyan jutottál erre a pályára?

K. G.: Azt mondhatom, hogy mire feleszméltem ez már eldöntött tény volt. 7 éves koromtól kezdve ez már nem kérdés, attól fogva már annyi időm és energiám volt a szobrászatban, hogy mással nem is akartam foglalkozni. Nekem ez adottság, mint a magasságom, vagy a szemem színe. A szüleim mérnökök, matekból ötösre szigorlatoztam, talán lett volna esélyem akár egy mérnöki pályára, de semmi más nem foglalkoztatott annyira, hogy elcsábítson. Végigjártam az összes iskolát ahol szobrászatot tanítanak, papírok igazolják, hogy szobrász vagyok, de az számít, hogy húsz éve naponta csinálom.

Tök mindegySzoktál megrendelésre dolgozni?

K. G.: Mindenféle értelemben. A művészi szobrászatnak is vannak olyan vetületei, amik megrendelésre készülnek, domborművek, fülkeszobrok, és én szeretem is ezeket. Vannak praktikus dolgok, díszítő-munkák, filmdíszletek, díjak készítése és nincs okom, hogy ezekre nemet mondjak.

Filmdíszlet készítés? Ez mit takar?

K. G.: Igen. Ha megnézed a hálivúdi filmeket, mindenhol hatalmas, teljesen korhű környezetet látsz, amikben nagyon sok munka van. Ha egy filmben két másodpercre feltűnik egy szobor, akkor azon öt szobrász melózik hónapokon keresztül, iszonyú pénzekért. Ez nekik pénzszórás, nekünk pénzkeresés, és persze jó játék is, szívesen csinálom.

Van valamilyeButa gólyan kimondott célja, üzenete a munkáidnak társadalmi szinten?

K. G.: Nem hiszek abban, hogy egyedül ki tudok mozdítani másokat. Inkább csak megmutatni, demonstrálni szeretném, hogy a képzőművészet szerethető, közeli, örömteli is lehet. A laikus sokszor nyomasztónak, komplikáltnak, feszülősnek érzi a kortárs kiállítást. A deprimált tartalom, vagy a belterjeskedés csak érdektelenséget szül. Én igyekszem ismerős motívumokat, otthonos dilemmákat használni. Ha egy munkába rejtett poén átmegy, látom a néző arcán, összeáll a kép, és mulatni tud, az már jó.

A bátor színhasználat mióta jellemző rád?

K. G.: Az eszköztáram indiai utak során színesedett ki. Közel egy évet voltam kinn a hat eddigi út alatt és visszanézve nyilvánvaló, ahogy a kezdetben iskolaszagú dolgaim fellazulnak. A régebbi kultúrák munkái sokkal színesebbek voltak, mint ahogy azt ma gondoljuk. Csak az utóbbi kétszáz évben tartják izgalmasabbnak a romos, klasszikusan kifakult színeket, formákat. India az a hely a világban, ahol ez nem tűnt el. Érdekes, hogy a görög szobrok régen teljesen ki voltak festve, élénk színekkel, és ezek ugyanazok a szobrok, amiket ma egyszínű márványnak ismerünk. Ma az az érett, a klasszikus, ami színtelen, de Indiában még megmaradt az erőteljes, harsány színvilág.

Munkáid között láttam néhány nagyon mai fejet (Mukifej). Bátor dolog ennyire modern, hétköznapi fizimiskákat megjeleníteni, szoborként.

K. G.: Ez is India. Szeretek színes, hatáskeltő kódokat használni, amik a másik fejében is beindítanak valamit. Az sem zavar, ha félreértés van. Nekem van egy olvasatom egy munkáról, de sokszor teljesen mást vesznek le. Ahány látogató, annyi mű és interpretáció.

Az indiai hatás alatt az indiai kultúra sokszínűségét érted, az hatott rád, vagy kimondottan az indiai képzőművészet?

K. G.: Az egyik fontos ok, hogy épp oda járunk, a szobrászatuk. India tele van gyönyörűséggel és ebből én már sokat élőben láttam. Ezek a példák rejtetten vagy akár azonosíthatóan megjelennek a munkáimban. Ami ennél általánosabb az valamiféle hozzáállás, szemlélet, amit nehéz leírni, talán azt mondanám: közvetlenség.

Van-e olyan dolog, amiben szakmailag fejlődni szeretnél?

K. G.: Inkább praktikus ügyekben, például hogy legyen fűtés a műteremben. Erre a mostani kiállításra télen készültem és elég kemény volt. Még a csap is befagyott, úgyhogy se fűtés, se víz. Egyébként most úgy érzem ezen a kiállításon kiadtam azt, ami bennem volt, úgyhogy elégedett vagyok.

Ha hatalmadban állna, mit változtatnál meg az emberi gondolkodásban, vagy megváltoztatnál-e egyáltalán valamit?

K. G.: Kevesebb kocsi, több játszótér. Komolyan szólva nincs ilyen vágyam és persze nem is hiszem, hogy megváltoztathatnám a világot. Persze, ha mondjuk én lennék az első fekete-bőrű amerikai elnök… talán lennének lehetőségeim.

Magadon megváltoztatnál valamit?

K. G.: Szívesen lennék magasabb. Ironizálás nélkül, én azt csinálom, amit 10 évvel ezelőtt elképzeltem magamnak. Szerető környezetben vagyok, jól érzem magam, akár boldogságról is beszélhetnék... Most inkább mások élete aggaszt, sok barátom rosszkedvű és ez eléggé zavar, szívesen lennék az az ember, aki kiszedte őket az avarból.

Mennyire kíséred figyelemmel az aktuálpolitikai, közéleti történéseket? Mennyire érzed, hogy közöd van ahhoz, ami történik?Hazám

K. G.: Az utóbbi időben ez a politikai ügy eléggé érint, újságolvasóvá váltam és figyelem az eseményeket. A munkám miatt talán az átlagnál jobban elszigetelődöm a saját világomban, hiszen magányosan dolgozom, de sok munkámnak van politikai, társadalmi tartalma, olvashatósága. Ritkán jó, ha egy mű főleg vagy kizárólag politizál, de ami az embert foglalkoztatja, az óhatatlanul bekerül a művészetébe.

Szerinted van a művésznek társadalmi felelőssége azért, mert tisztábban lát és mutat meg dolgokat, mint mások?

K. G.: Nem hiszem, hogy a művész tisztábban látna másoknál, legfeljebb kicsit több szabadideje van átgondolni a dolgokat. Ezen túlmenően én vállalom a naivitást: igen, szerintem van feladata és felelőssége a művésznek a társadalomban. A magam módján próbálok tenni, áttételesen, lassabban érő eszközökkel sugallni dolgokat, intellektualizálás helyett tisztán beszélni, egyértelmű üzeneteket átadni. Ebben a diskurzusban is demonstrálok egy hozzáállást. Meg kell mutatni, minél többször, hogy nemcsak a ködösítés van, lehet egyszerű, őszinte eszközökkel is megfogalmazni dolgokat, amiket fel tudsz tenni a polcra.

Van olyan társadalmi ügy, ami mellett kiállnál, harcolnál?

K. G.: Ezekhez meglehetősen lusta vagyok. Inkább a saját ügyeimmel foglalkozom, képlékeny céllal nehezen szedem össze magam. Azzal bíztatom magam, hogy az én csataterem a műtermem, ha ott rendesen dolgozom, az elég. Nincs más, amiben hasonló energiával hatékonyabb lehetnék.

Mire készülsz mostanában, dolgozol valamin?

K. G.: Három szobrász barátommal újabb indiai útra készülünk. Egy Új-DelhiRőzse-dalok galéria kért fel minket egy kiállításra. Nem vitt anyagot mutatunk be, hanem egy hónappal korábban kimegyünk, keresünk egy jó helyet, mondjuk egy kis házat a Himalája lábánál, ahol dolgozni tudunk. Az ott filléres dolog, nincsenek komoly igényeink. Egy hónapon keresztül, valami egyszerű anyaggal összehozunk munkákat és abból rendezünk kiállítást. Eddig mindig össze-vissza utazgattunk, ami jó volt, de most egészen más lesz, hogy egy hónapig ugyanazon a helyen élünk, megismerjük a helyieket, lesz törzshelyünk, stb.

El tudnád képzelni, hogy külföldön, mondjuk Indiában élj?

K. G.: Nem, tudom, hogy nem. Rendszeresen utazom, ez kielégíti az ilyen típusú vágyaimat, de ragaszkodom az itt lévő szeretethálózathoz. Több ízben volt ez már dilemma nálam, mehettem volna barátokhoz, rokonokhoz, de nem akartam.

Voltak kiállításaid külföldön?

K. G:: Volt már kiállításom Madridban, Párizsban, Szlovákiában.

Máshogy fogadtak ott, mint itthon?

K. G.: A nyelv miatt természetesen sokkal kevesebb visszajelzésről értesültem, nem volt semmi extra Ahhoz valami nagy botrány kellene, hogy komolyabb visszhangot halljak, de én nem vagyok botrányhős, nem akarok az lenni.

MiaúúúMi a nagy álmod az életedben?

K. G.: Az álmom, hogy mindig az adott életkoromnak és kiteljesedésnek megfelelő feladatokat kapjam, hogy észrevehetően, de kismértékben terjeszkedjen a

buborék, ami én vagyok. Nem irreális sikerekre vágyom, mondjuk neves nemzetközi kiállításokra, hiszen még nem tartok ott. Most megelégednék egy jó műteremmel, ahol van fűtés. Gyereket is szeretnék, mert már bőven vagyok abban a korban és tempóban is.

Ivacs Ágnes könyve Kovách Gergő "Tereh" című, a Dovin Galériában 2009 márciusától látható kiállításának megnyitójával együtt került bemutatásra.

www.dovingaleria.hu

Budapest, 2009. március 25.