Kotormán Norbert - Ősök hangszerein

Hogyan lett belőled szobrász?

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy az lett belőlem… Nem tudom, mi lett belőlem… most éppen ez van. Édesapámnak a szobrászat, a rajzolás volt a hobbija. Próbálkozott a főiskolával is, nem sikerült bejutnia, de egyfolytában ezt csinálta. Nekem teljesen természetes volt, hogy ezt látom tőle és mondjuk, hogy belenőttem ebbe. Klasszikus fejlődéstörténet az enyém, kisebb kanyarokkal, kitérőkkel. Egy időben például fazekas akartam lenni, aztán mégis visszatértem a szobrászathoz, de a mai napig, a saját formaalkotásaimon érzem ezt az előzményt, hogy tanultam a fazekasságot.

Mióta tanítasz a Moholy-Nagy László Egyetemen?

8 éve. Először óraadóként csináltam, aztán három éve főállású tanárként dolgozom. Mostanában kicsit belefáradtam, és gyakran eszembe jut, hogy most már jó volna csak szobrászattal foglalkozni és saját munkákat csinálni… Ezt persze nagyon kevesen tudják megoldani, látom, ahogy figyelem a pályatársaimat. A saját munka alatt arra gondolok, hogy a megrendeléseket, köztéri munkákat nem tartom „saját” alkotói munkának. Én is csináltam ilyet, nem ítélem el, de nem annyira művészetnek, inkább alkalmazott, vagy kiszolgáló művészetnek tartom.

Szerinted az „átlagember” életében mennyire van a szobrászatnak megjelenési felülete?

A szobrászat nagyon periférikus helyzetben van, szinte csak a köztéri munkákon keresztül találkozik vele az ember. Ráadásul az emberek ebben a műfajban nem a három-dimenziós műalkotást látják meg, hanem egy politikai csatározás és az aktuális erők összecsapásának színterét. Ez a művészet az egyik leginkább marginális műfaj. Az embereknek külön el kell mondani, hogy a szobrot bevihetik a lakásukba, mert míg a képeket megszoktuk, képekkel élünk együtt, addig a 3D kiterjedésű alkotások teljesen eltűnnek az életünkből. Hétköznapi szinten az autógyártásban érzek egyedül ilyen törekvéseket, hogy próbálnak művészi formákat tervezni, sugározni erőket, de üzleti és nem művészi szempontok vezérlik őket.

Mindezek után tulajdonképpen egymásnak csináljuk a munkáinkat, egymást szórakoztatja a szakma. A szobrok eltűntek a hétköznapi életből, az átlagos képzőművészeti érdeklődésből. Pedig a valós, három-dimenziós tömegnek fizikai ereje van, ahogy pl. a Holdnak is erős fizikai hatása lehet az életünkre. A szobrot nem lehet lefotózni, illetve le lehet, de az élményt nem adhatjuk vissza.

Ennek fényében a fiatal képzőművészek milyen arányban érdeklődnek a szobrász-pálya iránt?

Mostanában azt érzem, mintha lenne valamiféle ázsiónövekedése a szakmának a képzőművészeten belül. Például, amikor én jártam a főiskolára, akkor mindenki intermédia szakra ment, szóval az érdeklődési trendek folyamatosan változnak. Most valamiért megnőtt a szobrásznak készülők száma. Ennek az is lehet az oka, hogy kicsit felszabadult a szakmai a politikai benyomások, berögzült mániák alól, megjelent egy új generáció, akinek nem evidencia a „köztéri” szobrászkodás, a politikát „kiszolgáló” művek készítése.

A tanítás, mint munka számodra egzisztenciális biztonságot nyújt, vagy inkább annak a lehetősége, hogy tudásodat, tapasztalataidat átadd a fiatalabb generációnak?

Most már inkább egzisztenciális oka van annak, hogy tanítok, de amikor kezdtem, persze nagyon élveztem a dolgot, és azt, hogy átadhatok a fiataloknak. Sokat levett belőlem ez a munka, de ugyanakkor fel is töltött. Ez az én problémám, hogy kicsit megállt ez a folyamat, és jelenleg inkább kivesz belőlem, talán mert én sem tudok úgy adni. Nem tudok annyira koncentráltan benne lenni ebben a dologban, ezért nem is kapom vissza azt az energiát, amit régen.

A tanítás kölcsönös inspiráció?

Mindenképpen. Ezt én is maximálisan tapasztaltam a kezdeti időkben, mennyire oda-vissza működik, a tanár és a tanuló kölcsönösen ad egymásnak.

Mennyire követed figyelemmel a közéleti eseményeket, mennyire érzed azt, hogy közöd van ahhoz, ami történik az országban?

Semennyire. Sőt azt gondolom, hogy tisztán kell tartani magam és tartózkodni kell ezektől a közéleti, politikai dolgoktól, mint a betegségtől. Nem tudom, más országokban mi zajlik a politikai életben, de ami itthon van, attól én irtózom, mint ördög a tömjénfüsttől. Nem tudhatjuk, mi az igazság a dolgok mögött, nem látjuk át a folyamatokat, úgyhogy én csak konyha-politizálni tudnék, azt meg nem akarok. Nagyon antipatikus is nekem, ha azt látom, egy képzőművész belefolyik a politikába.

Az emberiség mindig tulajdonított egyfajta tisztánlátási képességet a művészeknek. A művész képes a mélyére látni a dolgoknak, vagy meglátni az eljövendő mechanizmusait. Nem jelenti ez azt, hogy a művésznek jobban részt kellene vállalni a közéletben és tenni azért, hogy megváltozzanak a dolgok?

Véleményem szerint bármilyen művészetet képvisel is az ember, a saját környezetének és a társadalomnak is a legtöbbet teszi azzal, ha teljes erőbedobással és odaadással csinálja a munkáját. Számomra a művészet félig-meddig egy szolgálat, nem a sajátomként bánok a tehetségemmel, hanem teszem a dolgom, mert tennem kell. Nekem nagyon gyanús az, ha egy színészt meglátok a politikai életben. Miért nem a saját szakmájával foglalkozik? Miért nem a saját szakmájának a színvonalát emeli? Nem nézek híradót, nem olvasok újságot, és úgy is érzem, hogy ez a fajta tisztántartása az agynak, pont ez teszi lehetővé, hogy jóval előrébb lássuk a dolgokat, hogy bizonyos társadalmi mozgásokat hamarabb észrevegyünk, mert nincs bekötve a szemünk.

Szerinted a mai társadalom mennyire tiszteli a művészetet és a művészt?

Ezt társadalma válogatja. Német szobrász barátommal beszélgettem erről, hogy náluk ez hogy van. A mi társadalmunk nem nagyon dicsekedhet, jelen pillanatban az emberek jobban tisztelik az autókereskedőt, mint a művészt. Svédországban például az van, hogy a művész nem adózik, mondván, hogy ő folyamatosan ad…

Mi a művészeted célja az alkotáson és önkifejezésen túl? Milyen hatást akarsz tenni az emberekre?

Az egyik célom az, hogy az az élmény, az a tapasztalási forma, ami egy szobornak, vagy egy fizikai tömegnek az észlelésekor megjelenhet, tényleg megtörténjen, az ember átélje a tapasztalás élményét. Ez a fajta öröm az emberiség életéből most szinte teljesen eltűnt. Jelenlegi életemben naponta kétszer begyújtok a kályhába, és nagyon élvezem ezt fizikailag és szellemileg is. Szeretnék én is egy ilyenféle ősi tapasztalatot, a fizikai megtapasztalás élményét és örömét adni a munkáimmal. Azt gondolom, hogy ez ráférne az emberekre, pl. a belvárosi iskolákban lehetne tűzgyújtási óra. Az emberek nem tudják, hogy mi az, ami kiszolgálja őket, csak elveszik a dolgokat. Ha egy mai embert lepottyantanának az erdőben, akkor az megfagyna, még akkor is, ha adnának a kezébe egy doboz gyufát.

Természet-közeli ember vagy?

Igen, de még jobb lenne többet kint lenni. Kint szoktam aludni otthon, a kertben, egy tanyán nőttem fel, lovakkal, állatokkal, növényekkel, szóval elég szoros a kapcsolatom a természettel.

Szoktál beszélgetni a munkáidról? Könnyen értelmezik alkotásaidat?

Sajnos az emberek nem tudják olvasni a szobrászatot, nem értik. Leginkább szobrász barátaimmal tudok beszélni a munkáimról, mert ez egyfajta holt nyelv lett. Közben volt már olyan tapasztalatom, hogy teljesen máshonnan jövő emberek hihetetlenül pontosan értették és kommunikálták a munkáimat. Vannak, akik megértik, de csak nagyon kevesen. Nem vagyunk trenírozva. Egy középkori ember a szobrokból megtudott dolgokat, a szobrászat történetmesélés eszköze volt, információkat hordozott, de ma már halott nyelvvé vált.

Hannoverben például van sok történelmi munka és mellette számtalan modern szobrászati alkotás áll a köztereken, így az emberek újra elkezdik tapasztalni, és megérteni ezeket. Sík művészettel kapcsolatban megvan már az a keret, fórum, ahogy az emberek megnéznek munkákat, szembesülnek új dolgokkal. A szobrászatban ez nincs meg, nagyon utána kell menni annak, akit ez érdekel. Vannak törekvések a felélesztésére, például a köztereken kiállított tehenek, és ezek nem feltétlenül lenézendő dolgok, valamilyen reményt adnak.

Mit jelent számodra a fejlődés igénye, miben nyilvánul meg magánéletedben és alkotói világodban?

Nekem eléggé egybefolyik a kettő. A személyiségfejlődésben hiszek. És úgy gondolom, hogy összefüggés van az ember személyisége és a művészi fejlődése között.

Szerinted merre tart az ember, mint szellemi lény? Hiszel abban, hogy az emberiség szellemileg fejlődik, vagy inkább úgy látod, ahogy sokan, hogy rutin és csak „homályos látás” irányítja az emberek életét?

Inkább az utóbbi. Nem hiszek az emberi fejlődésben. Persze mi azt gondoljuk, hogy a fejlődés egy magasabb szint felé mutat, de ez egyáltalán nem biztos. Az ember és az élet változik, de hogy milyen irányba? Bizonyos értelemben az emberi élet fejlődik, egy bizonyos úton kifejlődik valami, de ez nem biztos, hogy az embernek lesz jó, és lehet, hogy nem is kell, hogy nekünk jó legyen. Talán ez az egész emberi élet olyan, mint egy betegség, és a glóbusz leveti magáról, kilöki magából. Nem hiszek abban, hogy szellemileg érne az ember, inkább egyre tunyább és lustább.

A művészet képes lehet arra, hogy felébressze az embert ebből az állapotból? Van ilyen hatalma?

Hát van hatalma, de hogy ilyen hatalma lenne, abban nem hiszek. A művészet még önmagát sem tudja megvédeni, azzal a problémával sem tud mit kezdeni, hogy margináliára szorult. Voltak idők, amikor komoly hatalma volt a művészetnek, de mára ez eléggé megcsappant. Amióta a demokrácia fogalmát használjuk, azóta az, hogy tízből egy embert érdekel a művészet, az nem számít.

Mit gondolsz a pénzügyi válságról, a világvége jóslatokról?

Az emberek fejében ez generált probléma. Mindenki el van kényelmesedve, és rosszul esik, ha az ember nem dobálhatja el a kenyér héját, le kell mondania a második autóról, stb. Ilyenkor ugyanúgy sír a leggazdagabb, mint a legszegényebb. A pénzügyi válság a pénzügyi világ problémája. Mindenféle kultúra és szellemi közeg tapasztalt már összeomlásokat és újrakezdéseket. Amit a közbeszédben válságnak nevezünk, azt nem is hiszem el. Mindenfajta viselkedésnek megvannak a következményei. Ha ez emberek évtizedeken keresztül mocskosan pazarolva élnek, annak vannak következményei. És erre mondhatjuk azt, mint a reklám: „mert megérdemlem”.

Mivel foglalkozol mostanában, min dolgozol?

Éppen egy nagy elbizakodott hólyag szobrát készítettem, aki valaha harcosnak képzelte magát, közben meg egy egyszerű, bugyuta lény volt. Én magam nem politizálok, de azért nem apolitikus az én művészetem. Egyébként nagyméretű fa szobrokat készítek mostanában, és élvezem, hogy erre a technikára és anyagra rátaláltam. Örülök, hogy találtam egy jó terepet magamnak a játékra és nem vagyok nagyigényű, megelégszem azzal, hogy jelen pillanatban tudok mindennap dolgozni.

Kotormán Norbert 1995-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán, majd 1999-ben a Janus Pannonius Tudományegyetem Művészeti Karának DLA képzésén. Mesterei: Somogyi József, Bencsik István, Kő Pál. Munkáját Herman Lipót-díjjal, és Derkovits Ösztöndíjjal ismerték el. Jelenleg a Moholy-Nagy László Iparművészeti Egyetem tanára és a Dovin Galéria állandó művésze.

Budapest, 2009. február 27.

www.dovingaleria.hu