Kocsis Gáspár - Osztatlan siker

Kocsis Gáspár fivérével, Kocsis Barnabással vezet építész-irodát Szentendrén. Édesapjukkal, Kocsis Józseffel közösen vállalt munkájuk, a szentendrei Evangélikus Templom és Imaház kapcsán az idei „Év Belsőépítésze” díj nyertesei váltak.

Hogyan kaptatok felkérést a templom megépítésére?

Valójában nem „felkérést” kaptunk, hanem pályáztunk. Az evangélikus gyülekezet már régóta működik Szentendrén, és korábban egy elég rozoga kis épületet használtak. Az Evangélikus Egyház az utóbbi évtizedekben nagyon sokat fektetett be templomok építésébe, gyönyörű épületeket húztak fel vagy alakítottak újjá, modern stílusban. Szentendrén a főépítész-zsűri döntött úgy, hogy egy ilyen frekventált helyen lévő épületre érdemes kiírni egy pályázatot, s ezzel az Egyház is egyetértett. Végül egy egyházi és „világi” építészekből álló zsűri bírálta el a pályázatot, melyet öt építész-iroda közül mi nyertünk meg. Először az épület tervezési joga lett a miénk, aztán később eldőlt, hogy a belső tér kialakításával is komolyan foglalkozunk.

A tervek leadása után az Egyház, különböző pályázatokkal összeszedte a pénz és egy-másfél év múlva kezdhettük el a kivitelezést. Az épületegyüttes egy templomtest, mellette hittan-terem irodákkal, vizesblokkal, és ehhez kapcsolódik egy lelkészlakás. A gyülekezetbe több helyi művész is tartozik, és kialakult egy lelkes templomépítő bizottság, hívőkből, egyháziakból, mely kontrollált és segített is minket. Mi katolikusok vagyunk, ezért is jól jött a segítség, hiszen egy másik egyház liturgiájára kellett ráhangolódnunk. A „bizottságban” Jávor Piroska festőművész volt a vizuális világ felelőse, aki segített, hogy sok szokatlan építészeti megoldással megbarátkozzanak a gyülekezet tagjai, így elképzeléseinket végül majdnem száz százalékig sikerült megvalósítani.

Mit gondolsz, miért ti nyertétek el a megtisztelő „Év belsőépítésze” elismerést? Mitől egyedi a templom belső tere?

Igazából nem tudjuk miért mi kaptuk meg a díjat, váratlanul is ért minket. Az utolsó pillanatban egyetlen tabló készült el a határidőre, éppen más munkák miatt nagy rohanásban voltunk. A díjátadón láttuk, milyen gyönyörű munkákkal pályáztak a díjra, édesapám korosztályából, vagy akár a miénkből. Ezért is volt nagy öröm, hogy ezen a satnya kis tablón is átjött a munkánk hangulata. Fontos kiemelni, azt is, hogy ez az első alkalom, hogy édesapánkkal „hivatalosan” is együtt dolgoztunk, így ez a munka Kocsis György, Kocsis Barnabás, jómagam és építész munkatársunk, Kutasi Attila közös munkájának és együtt-gondolkodásának eredménye.

Evangélikus templom belső tere, Szentendre (fotó: Biczó Gabriella, Építészfórum.hu)

A templom belül egy érdekes és elég „munkás” festési megoldással márványos kék színben úszik. Mi nem szeretünk a munkáinkhoz előre, vagy utólag ideológiát gyártani, mert minden ösztönösen jön, de a legszebb jelzőt erre a színvilágra egy jezsuita szerzetes mondta: a végtelen óceán. A festési munka során a festő keze, lendülete nyomot hagy, így szinte fodrozódik a kék felszín.

A belső tér kialakításakor milyen belsőépítészeti koncepció vezérelt titeket? Milyen hatást akartatok tenni?

A célunk az volt, hogy egy imádságra és elmélyülésre alkalmas teret hozzunk létre nagyon kevés építészeti eszközzel. Egy nagyon letisztult, puritán hangulatot igyekeztünk elérni, és ebből a szempontból szerencsés, hogy az evangélikusok sokkal puritánabb templombelsőket alakítanak ki, mint pl. a katolikusok. A szolid építészeti térben a falak egymáshoz képest való elhúzása, a színvilág, és a természetes és mesterséges fénnyel való játék dominál. Reméljük, hogy az egyszerűsége és egyedisége miatt a tér időtálló lesz. Mivel mentes mindattól, ami valahova is kötné, ezért időtlenné válhat.

Látszik-e már e díjnak valamilyen gyakorlati hozadéka?

Szentendre kis város, és a díj alapítója, Laky Péter is helyi lakos, ezért ez az örömhír elég gyorsan körbejárta a várost, nagyon sok gratulációt kaptunk. Az építészi munkához kell azért nagy adag kitartás és önbizalom, hogy mindig újra és újra nekiálljunk és meggyőzzük magunkat is a képességeinkről. Ezért nagyon jó néha ilyen szakmai visszajelzéseket kapni, ami megerősít minket magunkban. Ráadásul a munkáink közül ez az első szakrális épület, amihez azért mégis máshogy ültünk le, mint egy családi házhoz. A csapatmunka során pedig sikerült ötvözni édesapánk hatalmas évtizedes rutinját, a bátyám, az én dolgaimat, és ez látszik a végeredményen.

A hívek hogyan fogadták az épületet és a belső teret?

Az átadást követően nagyon felduzzadt a gyülekezet, nyilván azért is, mert egyáltalán megépült a templom, amire már régóta várnak. Nehéz olyan teret tervezni, amit elfogadnak a művészek, a polgárok, és a szakma is. Általában mindig vannak, akik vitatkoznak a végeredménnyel, de ez most tényleg egy osztatlan siker volt, már az elejétől fogva. A templomtest egy régi gesztenyefa alá-mögé bújik, egyszerű és visszafogott, a külső téglaburkolat is tökéletesen illeszkedik a környezetébe. Szerencsére az épület egy élő és jól kihasznált térré vált, a lelkész nagyon jól szervezi az életet, koncerteket, gyerekprogramokat rendeznek, ami azért is öröm, mert egy jó akusztikájú épületet sikerült kialakítani.

Vannak aktuális trendjei a szakrális terek kialakításának? Mennyiben érintett ez titeket?

A díjátadón is elmondta Finta József, hogy a finn, skandináv építészet jegyei lelhetők fel a munkánkban, ugyanakkor az olasz, pl. toscanai dolgok is benne vannak. Szoktuk mondani, hogy „hozott anyagból dolgozunk”: a látott, tanult és ösztönös dolgokból magunkon átszűrve olyat akarunk létrehozni, ami regionális és organikus, vagyis figyel a környezetére. Amit mindig próbál az ember minden munkájában, hogy ne a trendek vezéreljenek, hanem egy időtálló építészeti értéket teremtsünk meg, ami mentes a könnyen ránk ragadó sallangoktól. Rossz látni olyan munkát, ahol 4-5 év elmúltával az épület már baromira nem állja meg a helyét, sem építészetileg, sem a felhasznált építőanyagok tekintetében.

Van művészi felelőssége az építészetnek?

Az építészet és belsőépítészet (mi ezt a két dolgot nem nagyon szoktuk különválasztani) részben művészet, részben mesterség. A művészet tekintetében az épület nem egy olyan alkotás, amit beteszünk a kamrába, ahol senki sem látja. Egy tanárom mondta régen, hogy az építész 40-50 éves koráig csak népgazdasági károkat csinál, és utána tervez épületeket. Tény, hogy az építészet hosszútávon érik be, és kezdőként csinálunk hülyeségeket. Az építésznek komoly felelőssége van a beruházó rengeteg pénze felett és az épület, mint műalkotás, mint látvány miatt is. Éppen most tervezünk egy belvárosi épületet, ami tökéletesen kell, hogy illeszkedjen a környezetébe, és persze a saját elképzeléseinket is meg akarjuk valósítani, úgyhogy ezt összehozni komoly feladat.

Egy-egy épület tervezésénél a saját stílusod vezérel, vagy mindig az adott megrendeléshez keresed meg a vezérelveket?

Minket elsősorban az organikus építészet érdekel, vagyis nagyon figyelünk arra, mit tervezünk, és hova. Először megkeressük ezeket a léptékeket, aztán pedig nem felejtjük el, hogy kötelesek vagyunk a beruházó érdekeit képviselni, hogy a pénzét úgy tudja elkölteni, hogy hosszútávon működő, és értékálló házat kapjon. Az építészet elvégre egy szolgáltatás. Nem mindig építész az ember, hanem nagyon sok esetben építőmester, meg kell tanulni a munkákat, különféle módszereket, és sok esetben nincs lehetőség a művészetre, hanem mesterembernek kell lenni.

Ezek szerint a funkcionalitás az első.

Igen, vagyis, nem lehet az építészetet, mint művészetet, és mint gyakorlati mesterséget szétválasztani. Mindig törekszünk arra, hogy az épület szakmai és általános, épület-minőségi értéket is képviseljen. Első az alaprajz és az épület funkcionális működése, ebből nő ki majd egy ehhez illő tömeg és utána jöhet a részletek kidolgozása.

Mennyire bátrak manapság a megrendelők az egyedi, művészi ötletek megvalósításában?

Ez attól is függ, hogy a megrendelő milyen bizalommal van irántunk. Ha hagynak minket dolgozni, jobban mondva, ha együtt tudunk ötletelni és gondolkodni a megrendelővel, az jó élmény és abból nagyon jó dolgok sülnek ki. Ez egy kis ország, kis piac, tíz munkából kettő van olyan, amit tényleg szeret az ember, ahol kiélheti régi vágyait, elképzeléseit. Nem mindenhol van pénz vagy igény új megoldásokra, érdekes, látványos megoldásokra. Az a jó, ha a négy legfontosabb tényező összejön: a megrendelői bizalom, a pénz, a mi lelkesedésünk és építészetünk, és egy jó kivitelező.

Mennyire igényesek az építtetők az építészeti megoldások, építőanyagok tekintetében?

Egyre inkább, szerencsére. Sok esetben nagyon jó anyagokkal dolgozunk, és a megrendelő jobban képben van az új anyagokról, burkolatokról, mint mi. Mivel ma már az interneten minden felkutatható és folyamatosan jönnek ki a gyártók az új burkolatokkal, sokan maguk is utánajárnak a dolgoknak. Az emberek egyre inkább szánnak pénzt a jó minőségre, burkolatokra, festékekre, hiszen tudják, hogy ezekkel a felületekkel fognak együtt élni. Van, hogy egy-egy megrendelő az utolsó asztalterítőig kidolgoz mindent. Persze a pénz sok esetben határt szab az elképzeléseknek, de azért egyre több energiát fordítanak az emberek a minőségre.

Szerinted van esély arra, hogy a tömeglakásokban (pl. újépítésű lakóparkok) is fejlődik a minőség?

Nagyon sok újépítésű lakás van, ahol még az alaprajz is rosszabb, mint egy panellakásé, nem hogy az építőanyagok. Viszont vannak nagyon szépem megtervezett és kivitelezett lakóparkok. Szerintem ez úgy működik, hogy ha meg van az említett négyes egység (megrendelői bizalom, pénz, jó építész, jó kivitelező) akkor tudnak jó lakások születni, lakóparkokban, társasházakban is. A csehek például nagyon jók ebben, náluk fantasztikus hagyománya van a modern építészetnek, és ez megmutatkozik a nagy társasházak építésénél is. Nálunk is megvolnának az építészeti gyökerek, a nemzeti tradíciók, csak valahogy a múlt század rögös útjain elcsúsztak a dolgok. Érdekes, hogy pl. a szoknyás mediterrán házakból – ami nem is mediterrán – van a legtöbb, furcsa, hogy miért pont ez lett a közízlés. Pedig ott van a népi építészet, a parasztházak, amik önmagukban és modernizálva is megállnák a helyüket.

Szentendrén, vagy máshol milyen középületi munkáitokat láthatjuk?

Most két középület-megrendelésen is dolgozunk. Volt egy nagyobb munkánk néhány éve, amit pályázaton nyertünk, a veszprémi Egyetemi Könyvtár kialakítása. Néhány munkánk elúszott, pl. a szentendrei Köztemető, ahol bár több pályázaton is nyertünk, végül mégsem ránk esett a választás. Van egy Óvodánk a városban, első díjas. Több bankfiókot is építettünk, ami érdekes feladat, sok tanulnivalót hozott, hiszen sok egyedi belsőépítészeti megoldást kellett megvalósítanunk az ilyen jellegű épületekben. A legtöbb megrendelés persze családi házakra érkezik, de volt olyan is, hogy a belvárosban, egy klasszikus óvárosi homlokzatot és mögé kellett egy családi házat beterveznünk.

Van, amire nagyon vágytok?

Megmondom őszintén nincsen, valahogy ez nem így működik. Mindenben meg lehet találni a szépséget és a kihívást, egy családi házban is. Persze, ha valaki nagyon vágyik a középületi megrendelésekre, de nem kap, akkor előfordulhat, hogy egy családi házat is középület felfogásban épít, ami nem túl jó közelítés.

Úgy tudom, hogy az Iparművészeti Egyetem elvégzése előtt hangszerkészítőnek tanultál.

Igen, fiatalon kicsit kerültem a szakmát, nem a család miatt, de nem vonzott annyira. Amikor hegedűkészítést tanultam, akkor is használt a család, én csináltam az összes épület-modellt. Aztán mégis, ebbe az irányba terelődtem.

Manapság egyre ritkább, hogy egy gyerek a szülője foglalkozását, „műhelyét” vigye tovább, pedig régen elég gyakori volt a pályaválasztásban ez a családi hagyomány. Nálatok ez mennyire volt egyértelmű?

Nálunk soha senki nem mondta, hogy ez az irány, gyerekek, erre kell menni. Magunkról jutottunk erre az útra. Persze másrészről nagyon egyértelmű volt ez a választás, főleg a bátyámnál. A többgenerációs mesterség szerintem egy normális és jó dolog lenne, hogy mondjuk egy cipésznek cipész, egy orvosnak orvos a gyereke. Egy csomó mindent át lehet örökíteni, tudást, műhelyt, ami azért nagyon megkönnyíti a dolgokat. Persze ilyen esetben az a nehezebb, mire az ember megtalálja a saját dolgait önmagában, mondjuk nem úgy húzni egy vonalat, hogy apu hogy húzta volna? Nehéz leválni a szüleink útjáról és saját magunkat kihámozni.

Édesapátok mennyire szólt bele a ti elképzeléseitekbe? Nem akart a kezdeteknél segíteni, terelgetni?

Apu mindig is rettegett attól, hogy neki ránk befolyása legyen. Általában nem szól bele semmibe, csak akkor, ha kérdezzük, vagy ha véletlenül ránéz a monitorra és nagyon nem tetszik neki, amit lát. Nyilván az, hogy megörököljük az ő „műhelyét” egy csomó előnnyel jár, ebben a régióban már eléggé ismerik apánk munkáit és így nekünk is könnyebb néhány helyzetben.

Vannak-e befejezetlen munkáitok? Szomorúan félbemaradt házak?

Csak a bátyámé és az én házam :)

Mit gondolsz a globalizáció jelenségéről? Szerinted a kultúrák keveredése, például az építészet terén, színesíti a palettát és gazdagít, vagy inkább elvesz, hiszen elmossa a sajátosságokat, a hagyományokat?

A globalizáció sok szempontból nagyon rossz. A kultúrák keveredése önmagában nem lenne rossz, csak az, hogy ezáltal tűnnek el bizonyos dolgok, például a kis boltok az utcákról, a turizmus térhódítása, vagy, hogy nincsenek határok. Van, ahol még megmaradtak a jó dolgok, dél-olasz kisvárosok, ahol még van hentes, borász, cipész és nem csak kávézó, butik meg étterem. A városi élet kezd kilúgozódni, az emberek szívesebben sétálnak a mesterséges levegőn és imitált utcákon a plázákban mint a valódi világban. Az, hogy az épületek, vagy a stílusok keverednek az nem zavar, miért ne tervezhetne nálunk egy külföldi tervező, ahogy mi is tervezhetünk külföldön.

Átfogóan, az egész életedre nézve, milyen terveid, álmaid vannak?

Nincsenek nagyratörő céljaim. Szeretném bevakolni a házamat, járdát és kerítést csinálni, és a gyerekeimet felnevelni. Én szeretem a gyakorlati részét is ennek a pályának, például a művezetőkkel, melósokkal beszélni, irányítani az építkezést. Nyilván az ember szeretne hasonló szép munkákat csinálni, mint a templom és egészen öregkorig meghúzni a vonalat és nézni, ahogy nőnek ki a házak a földből.

Szentendre, 2009. április 15.