Horváth Helén Sára - Nyílás a másik világra

Hogyan lettél grafikus?

H. H. S.: Már nagyon pici koromban is, egyfolytában rajzoltam, még babáim se nagyon voltak. Ajándékba is mindig filctollakat, ceruzákat kaptam, és mindenre rajzoltam, még a falra is. A szüleim viszont úgy gondolták, hogy valamiből meg kell élnem, és akkor még nagyon hatott rám az ő gondolataik, a szemléletmódjuk, hogy a művészet nem értékes és nem életképes dolog. 12 éves koromtól szinte minden nap jártam rajzszakkörre, de a szüleim felé keramikusnak készültem, ez szerintük egyfajta kiegyezés volt, a rajzolás és a pénzkeresés között. Amikor felvettek az Egri tanárképzőre és akkor kezdődött igazán az, hogy tényleg meg tudtam tenni, amit én szeretnék. Rájöttem, hogy én mindig is festő-grafikus szerettem volna lenni, gyerekkoromtól kezdve erre a pályára készültem, de ez hosszú, küzdelmes út volt.

Képeidnek erősen spirituális hangulata van.Ez tudatosan kialakított stílus, vagy ösztönös, kezdetektől létező jellegzetessége művészetednek?

H. H. S.: Kiskoromtól kezdve érzem, hogy van spirituális világ. A családom nem érezte így és elutasította ezt. Amikor már felnőttem végre elkezdhettem igazán saját magam rajzolni, nem aktot, vagy modellek után, nem kész feladatot megoldani, hanem ott van az üres papír, és az üres papírra kell feltenni valamit, ami te vagy. A spiritualitás abszolút része az életemnek. Amikor még nem foglalkoztam vele ennyit, mint most, már akkor is ilyen jellege volt a képeimnek. 16-18 éves koromban, azt mondták a rajzaimról, olyan, mintha egy idős ember, vagy férfi alkotta volna őket. Supka Magdolna művészettörténész, aki már nem él, idős korában figyelt fel a képeimre. Azt mondta, hogy érzi a képek világát, hogy kint is vagyok, bent is

vagyok, a határátlépéseket próbálom megmutatni. Ha valaki rá tud hangolódni munkáimra, akkor a rajzok egyfajta dimenziókapuk l

ehetnek, benézhetünk rajtuk e

gy másik világba.

Tudsz kommunikálni a képeiden keresztül? Mennyire értik meg az „üzeneteidet” gondolataidat?

Teremtéseink pillanatai

H. H . S.: Sokszor kapok olyan visszajelzést, hogy a képeim túl erősek, olyan világot nyitnak meg az emberekben, amitől megijednek, ezért sokan megtorpannak, ha elkezd hatni rájuk, amit rajzoltam. Vannak, akik ezért nagyon

szeretik és értik a munkáimat, és vannak, akik nagyon nem, középút nem szokott lenni. Ha valaki hagyja magát, akkor viszont a képek elkezdhetnek működni. Volt olyan, aki először elutasította munkáimat, ma

jd évek elteltével hirtelen ráérzett a képeimre, hogy miről szólnak és mit akartam kifejezni, vagy üzenni általuk.

A képek megszületése tudatos, vagy ösztönös folyamat?

H. H. S.: Nem agyalok a képeimen, nem töröm a fejem, hogy szimbólumokat találjak ki. A fejemben magától megszületik egy kép, és ezt rajzolom le a papírra. A motiváló erő az, hogy a kép papírra akar kerülni, nem én gondolom ki, hogy mit lehetne rajzolni. Persze, ahogy „kikerül” a fejünkből a kép, mindig módosítja azt az aktuális állapotunk, a hangulatunk, az önmagunkkal való viszonyunk, szerelmi életünk, stb. És nem is minden „jön át tisztán” amit a fejünkben látunk. Gyakran készítek sorozatokat, amik egy-egy, a fejemben lévő téma lehetséges megnyilvánulásai, vagy variációi voltak. Amikor rajzolok, szeretek nagyon egyedül lenni, és akkor én is megnyílok az univerzumnak, a teremtésnek, és szépen lejönnek a „képhez tartozó információk”. Ez a folyamat pedig csak akkor válik teljessé, amikor befejezem a képet.

Van, ami különösen inspirál? A mindennapi történések hatnak a képeidre?

Szita-tusH. H. S.: Nem, amit látok a világban, általában nem hoz létre képet a fejemben. Van, akit a látott dolgok, élmények motiválnak, engem nem. Maga a létezés, ha mondhatok ilyet, és ami bennem van, ami én vagyok, az inspirál. Persze talán ez sem 100 %-ig igaz, hiszen soha sem lehet tudni pontosan, mi inspirálja az embert, ez nem feltétlenül tudatos folyamat. Vannak gondolatok, amik inspirálnak, például, ha Hamvas Béla könyveit olvasom, akkor keletkeznek bennem képek, melyeket később megrajzolok. Úgy érzem, ő, íróként bár, de ugyanabban a képi világban él, mint én, ugyanabból a szférából hozza az intuícióját, információit, mint én. Van, akinek nehéz olvasni az írásait, nekem olyan, mintha az anyanyelvemen szólna hozzám. Gyönyörűen és egyértelműen leírja azt, ami van, és erre akkor döbbenünk rá, amikor mi is átéljük, amiről beszél. Írásait egyre magasabb szinteken tudjuk felfogni, ahogy mi is bölcsebbek leszünk.

Mikor vagy elégedett egy képpel? Mikor érzed, hogy elkészült?

H. H. S.: Tudni kell valamit elkezdeni és tudni kell befejezni is, a megfelelő időben. Ezek a legnehezebb pillanatai egy folyamatnak, minden folyamatnak. A rajznál is nagyon rossz, ha előbb, vagy később fejezzük be, mint amikor elkészült. Én már a kezdetektől nagy hangsúlyt fektetettem erre, mindig is figyeltem a belső hangomra, ami évek hosszú tapasztalatával egyre inkább jelzi, hogy a kép mikor van kész.

Vonzanak-e más művészetek?

H. H. S.: Régebben nagyon szerettem volna táncolni, a balett mindig is nagyon vonzott. Most már nem bánom, hogy nem ennek szántam az életem. Belekóstoltam a színészkedésbe, tanultam zenélni, két évig oboáztam, de ezek a próbálkozások nem voltak igazán hangsúlyosak.

Mik a legnagyobb álmaid az életben, amik még nem váltak valóra?

H. H. S.: Most az az álmom, hogy a rajzolás újra megtalálja a helyét az életemben. A tavalyi évben nagyon sokat dolgoztam más területen, inkább a spirituális dolgokkal foglalkoztam, meditáltam, tanítottam, gyógyítottam és kevés energiám, vagy időm volt festeni. Életem nagy álma pedig egy kertes ház, mondjuk egy folyóparton, vagy vízparton, ahol van egy műterem, tudok festeni, és az aranyos férjemmel és a gyerekeimmel élek. Persze arról is álmodom, hogy például New York-ban legyen kiállításom, vagy Tokióban, Londonban, Párizsban, Budapesten a legnevesebb kiállítótermekben. Szeretném, ha szépen, nyugodtan meg tudnék élni a képeimből, a festményeimből, és azt, hogy egyre szélesebb körben ismerjék a munkáimat.

Hiszel a Sorsban? Szerinted mi az életfeladatod?

H. H. S.: Szerintem mindenkinek van életfeladata, sok embernek csak annyi, hogy élvezze az életet, jókat egyen, igyon, ússzon, stb. Nekem is részben az a legnagyobb életfeladatom, hogy a beleérkezzem a fizikai testembe, hogy a fizikai dimenzióban megtanuljam jól érezni magam. A „láthatatlan” síkokon sokkal otthonosabban és könnyebben mozgok, mint a látható, fizikai világban. A másik legfontosabb életfeladatom, hogy megtisztítsam és rendezzem a kapcsolataimat a számomra legfontosabb emberekkel. És az is, hogy megtanuljam megmutatni magam a világnak, például a festményeimmel.Szita-tus

A művészet segít neked ebben?

H. H. S.: Igen, mindenképpen.

Milyen csillagjegyben születtél?

H. H. S.: Ikrek. Mérleg aszcendenssel. Úgyhogy négyen vagyunk.

Mit szeretsz a legjobban magadon?

H. H. S.: A szemeimet… és azt, hogy könnyen kapcsolódom az emberekhez. Nekem mindig könnyű volt kapcsolatokat létesíteni, elég empatikus és közvetlen embernek érzem magam. Szeretem magamban azt, hogy tényleg érdekel, mi van a másikkal, hogy az emberek nyitottan és bizalommal fordulnak felém. Szeretek emberekkel foglalkozni és jó, hogy megnyílnak nekem, olyan szinten, hogy a lényegi dolgokról tudjak velük kommunikálni.

És mi az, amit a legkevésbé szeretsz magadban?

H. H. S.: Azt, hogy nehezen tudom tartani a határaimat, és ebből sok problémám adódik. És azt sem szeretem, hogy nehezen tudok megengedni magamnak az élet ajándékait, élvezeteket, ilyesmire gondolok, hogy élvezni az evést, örülni a pihenésnek, játéknak. Sokszor túl maximalista vagyok magammal szemben, és most már tudatosan próbálom fejleszteni magamban azt, hogy megadjam magamnak és a másiknak is a hibázás lehetőségét.

Mennyire befolyásolnak téged a visszajelzések? Mennyire akarsz megfelelni másoknak?

H. H. S.: Általában semennyire, akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok befolyásolható. A képeimre viszont az utóbbi időben elég sokan felfigyeltek, olyanok, akiknek a véleménye fontos számomra, és ők általában korán meg akarják nézni a képeimet. Amikor még nem válik le rólam a kép, még nem tudom elengedni, akkor nem tudom függetlenül, vagy objektíven fogadni a bírálatokat. Többen mondták, hogy a képeim túl erősek és spirituálisak, vissza kellene szorítani a mögöttes tartalmat, az értelmezést, mert így nem eladhatók, nem érthetők a munkáim. Részben ez is visszatart most a festéstől, ez kicsit leblokkolt, mert meg kell hagyni az intim szférát, nem akarom, hogy befolyásoljanak. Úgy érzem, azt kell megrajzolnom, ami jön, mindenféle cenzúra nélkül, nem akarom lenyesegetni magam, mert tudom, hogy annak rossz következményei vannak. Egy barátom mondta, hogy most már bejezhetném a "sztrájkot".

Mit jelent számodra az, hogy nő vagy?

H. H. S.: Sokan mondják a képeimre, hogy erősen szexuális töltetük van, mindenhova puncikat rajzolok. Nekem azonban ez soha nem jutna eszembe a munkáimról, mert számomra nemtelenek az emberalakok, amiket rajzolok, testnyílásokkal. A női nemi szerv persze egyértelműen egy kapu, amin egy másik világba léphet be az ember, és nem csak a másik testébe és lelkébe, hanem egy másik dimenzióba is, csak nem biztos, hogy az emberek ezt megélik mindennapi szinten. Nekem azt, hogy nő vagyok, nagyon nehéz volt megérteni és feldolgozni, túl erős és intenzív visszajelzésekre volt szükségem, hogy megértsem és megkülönböztessem magam a fizikai dimenzióban, mint nőt. Ez a másik életfeladatom, hogy a nőiségemet meg tudjam érteni és meg tudjam élni. Szerintem manapság mind a férfi, mind a női minőség nagyon le van zárva, és félre van csúszva. Bár folyamatosan kaptam pozitív visszajelzéseket, csak néhány évvel ezelőtt talált el a bizonyosság, hogy vonzó és szép nő vagyok, és hogy ez jó!

Szerinted merre tart most az ember? Hiszel abban, hogy az emberiség szellemileg fejlődik?

Test

H. H. S.: Nagyon remélem, hogy fejlődünk! Azt gondolom, hogy a mai világban nagyon sok negatív erő van, ami visszatartja az embereket a spirituális fejlődéstől és a valódi, belső élmények megtapasztalásától. Például alapvetően a szexualitás, egy belső élmény, most mégis a külső és pornográf minősége van elénk tolva. Hiába kaphatunk meg mindent és mindenkit fizikai szinten, ha a spirituális dimenzió szintjén kielégületlenek maradunk, és megmarad az űr bennünk. A világnak ez sajnos nagyon erős nyereség, hogy nem találjuk meg a mély szexualitást, hiszen az az ember, akinek hiánya van, egyedül van, nagyon befolyásolható, próbálja kitölteni az űrt és mindig fogyasztó marad.

Szoktál tévét nézni? Mit gondolsz a médiáról?

H. H. S.: Nincs tévém, már több éve, nem hallgatok rádiót sem. Általában azoktól szerzem az információkat, akikkel találkozom, és így érzem azt is, hogy mennyire befolyásolni akarnak minket.

A média kiváló eszköz arra, hogy irányítsa a tömegeket, és sajnos negatívan hat a társadalomra. Nagyon sok emberen tapasztalom, hogy a média abszolút azon van, hogy az embereket tudatlan szinten tartsa, és olyan életre buzdítja őket, amely távol van a valódi élmények és értékek megtapasztalásától.

Min dolgozol mostanában, mik a terveid?

H. H. S.: Több kép is van a fejemben, most igyekszem megtalálni az időt és lehetőséget, hogy ezek megszülethessenek. Azokat a kortárs képzőművészeti irányzatokat, melyek arról szólnak, hogy a mai világot reflektálják vissza, a mai világ szemléletmódját mutassák meg, egyre kiüresedettebbnek érzem, melyek szintén abban az összenyomott világban léteznek, aminek az összenyomottságát meg akarják mutatni. Szeretnék olyan képeket alkotni, melyek elemelnek és megmutatják az általam mindig is megmutatni kívánt dimenzió és magasabb szféra tisztaságát és mélységét.

Budapest, 2009. január 26.

helensara.com