Hatházi László - Kirakatban a világ

Egy fiatal képzőművész "fiatalsága" manapság inkább előny, vagy hátrány a pályán való érvényesülés szempontjából?

Fiatalnak lenni alapvetően mindig jó, és nem hiszem, hogy annyira sötét a helyzet, hogy ne lehetne érvényesülni. Ha az ember dolgozik, akkor meg tudja teremteni a lehetőségeket és be is tudja mutatni a munkáit. Én úgy látom, hogy fejlődnek és alakulnak a dolgok az utóbbi években, galériás vonalon is egyre több lehetőség van. Nagyon sokan vagyunk a pályán, de ha az ember kitartó és komolyan veszi a dolgot, akkor abból előbb-utóbb lesz valami. Inkább a tőlem idősebb generációktól hallom, hogy nehéz helyzetben vannak, mert a galériák a friss, fiatal művészeket keresik, akik viszont még nem annyira régen dolgoznak, hogy klasszikussá váljanak, de már nem is kezdők, azok valamiféle vákuumba kerülnek.

Az, hogy sok művész van jelen, teremt valamiféle egészséges ösztönzést, versenyhelyzetet a képzőművészet „piacán”?

Versenyhelyzetet teremt, de ezt nem nevezném egészségesnek, mert elég kis szemétdombon kapirgál ez a sok kiskakas. Kevés a jó lehetőségek, ösztöndíjak, pályázatok sora ahhoz képest mennyien vagyunk. Szerintem nagyon sok jó művész van. Kicsit magyar mentalitás, hogy van egy erős belső kritikája a szakmának, ami a magyar lelki hangulatot tükrözően nem lazán és őszintén kommunikáló, hanem inkább pletykáló, egymás háta mögött kavaró és nagyon belterjes.

Másrészt pedig olyan, mintha a szakma magának csinálná a kiállításokat, és ezzel el is veszi az élét a „fogadtatásnak”. Nagyon kicsi az a réteg, aki nem belülről, hanem tiszta szemmel pottyan be a kiállításokra. A kortárs képzőművészetben van egy ilyen irány, hogy az ember szántszándékkal nem kommunikál a külvilággal, nem próbálja igazán megszólítani az embereket, a képzőművészet egy belső magnak szól, és kicsit underground dolog. A múzeumok ezzel szemben viszont annyira nyitnak, hogy már túl populáris dolgokat sorakoztatnak fel. A pénz dönti el, hogy a Szépművészeti, vagy a Műcsarnok milyen kiállítást vállal be és mi az, amit már nem vállal be. Jolly Jokereket, slágerkiállításokat húznak elő, amiről tudják, hogy az emberek úgy vannak „beprogramozva” hogy azt úgyis megnézik, mert része az alapműveltségnek, például. Ez is mutatja, milyen ütemben vagyunk lemaradva Ny-Európától.

Pontosan miben nyilvánul meg szerinted, hogy le vagyunk maradva?

Külföldön nyitottabbak az emberek, talán mert nem volt egy olyan politikai törés, mint nálunk, hanem megmaradt valamiféle folytonosság. Mondjuk egy francia embernek közvetlenebb a kapcsolata a műtárgyakkal, és a kortárs művészetekkel is. Egy kiállításra elmenni nem olyan extrém dolog, nem egyfajta mesterkéltségbe megy át, hogy akkor én most elmegyek és megnézem a nagy kiállítást, hanem egy természetes esemény. Ha nálunk is így működne ez, és ebbe a természetességbe be tudna épülni a kortárs művészet, akkor nem lenne ez a reakció, hogy nem értem ezt, én nem is akarom érteni, nem nézem meg a kortárs kiállításokat. Nem tagadom, hogy néha én is úgy érzem, egy műalkotást nem tudok megérteni, vagy befogadni. Kell egy nagy adag tolerancia! Az sem mindegy, hogy az intézmények hogy kommunikálják a kiállításaikat. Lehet úgy, hogy a néző fél tőle, irritálja az egész, vagy úgy, hogy kíváncsivá tesz, és megkönnyíti a találkozásunkat egy kortárs műtárggyal.

Képeiden gyakran jelenik meg a „szemlélés, szemlélődés” motívuma. Mi ennek az oka, milyen hatást akarsz ezzel elérni?

Elsőképpen azt, amit ez önmagában is jelent, ami valószínűleg az én lelki alkatomból adódik. Viszonylag nyugodt ember vagyok és a képek is ebbe az irányba mutatnak: nem valamiféle őskáosz bontakozik ki, hanem olyan kép, ami nyugodt szemlélődésre készteti az embert. Meditatív, befelé figyelést akarok elérni, vagy ilyen hangulatot felébreszteni. Hatottak rám Caspar Friedrich képei, főleg a Vándor a ködtenger felett c. munkája. Egy figura a hegy tetején áll és néz bele a ködfelhő borította tájba, nem történik semmi, csak van egy belső nézője a képnek, aki ugyanarra néz, amerre a kép nézője. Nekem ez nagyon tetszett és sok ilyen képet festettem, ami kölcsönözte ezt a motívumot. Van valaki a képen, aki néz, ahogy mi nézzük a képet, de nem is lehet tudni igazán, hogy kicsoda, valamelyest inkognitóban marad. Ezáltal a néző „duplikálódik”.

Mennyire hatnak a stílusodra más nemzetek, kultúrák művészi megközelítései?

Nálam elég fontos tényező, hogy elsőként a keleti kultúrák vizuális eszköztára, kelléktára fogott meg. A keleti szőnyegek motívumait festettem meg, már az első komolyabb munkáimat ez ihlette, a főiskola alatt. Először inkább csendélet formájában festettem, aztán a képek egyre inkább az absztrakt és a figuratív közötti átmenetek lettek. Az izgatott, milyen átalakuláson mentek át a díszítő elemek, az absztrakt növényi motívumok: próbáltam visszafordítani ezt a folyamatot, és újra kertszerűvé tenni a jellegzetes keleties formákat. Nekem ez metaforikus, hogy a szőnyeg olyan, mint egy kert: körülhatárolva, növényekkel, állatokkal.

A stílusom a keleti szőnyeggel indult, de aztán más vidékekre is elkalandoztam: japán, kínai, ázsiai motívumok, vizuális elemek is megjelennek a képeimen. Egyfajta orientalizmus, elvágyódás van a munkáimban, ami a szemlélődéshez is köthető kicsit. Van egy sorozatom, ami üvegházakat dolgoz fel. Érdekes, ahogy annak idején elhozták más földrészekről ezeket a növényeket, mintha egy darab élővilágra rátettek volna egy üvegburát, és aztán a körülményeiket itt próbálták megteremteni. Közben ezek a növények meghonosodtak és ma már szerves részét képezik a mindennapjainknak.

Utaztál is Keleten?

Törökországban voltam, egy kis csapattal. Nagyon jó hangulatú út volt, és még sokáig táplálkoztam ebből, felhasználtam az emlékeket, benyomásokat, inspirációkat.

Kiállításaidon mennyire figyeled az emberek visszajelzéseit? Szeretsz beszélgetni a munkáidról?

Nyitott vagyok ilyen szempontból, de ez eléggé helyzetfüggő. Volt, hogy kaptam nagyon hasznos kritikákat, negatív, de konstruktív visszajelzést, ami tényleg segített és előrevitt. Sokszor azonban nem is tudok mit kezdeni a benyomásokkal, csak meghallgatom őket. Egyszer lógott egy képem valahol, amin egy női alak volt, háttal. Egy nő felhívott, hogy ő akarja ezt a képet, mert ő áll rajta, 20 évesen. Ez elég megdöbbentő, de azért kellemes élmény is volt.

Neked a művészet inkább egy „eszköz”, mondjuk arra, hogy megmutasd magad, vagy inkább egy önmagában létező „cél” ami átfogóan vonzza az életed?

Egyik sem, vagy talán mindkettő. Több művészeti ágban is próbálkozom, de a festészet mindig is az alkotás első, szinte zsigeri élvezete marad. Imádok festeni, jól érzem magam, ha csinálhatok bármit is, ezzel összefüggésben. Viszonylag fiatalon tudtam már, hogy ezzel akarok foglalkozni. Ilyen szempontból nem egy eszköz, inkább egy cél, hogy ezt csináljam. Persze a képeimen keresztül megjelenítem az én belső gondolatvilágomat, vagyis van üzenete, tehát az alkotás egy eszköz is. Nyilván az ember számol azzal, hogy milyen hatást fog elérni azzal a munkával, amit kiad a kezéből. A cél, hogy az adott munka hordozza azokat az értékeket, kvalitásokat, hatásokat, amiket én fontosnak tartok minden munkámban.

Vannak dolgok, amik különösen inspirálóan hatnak rád?

Sokféle dolog. Mostanában éppen kirakatokat festek, meg vagyok őrülve a kirakatokért. Mindig látok valamit, ami beindítja a fantáziámat. Ez lehet bármi más is, mindig van valami, ami éppen megfog. Általában, ha kinyílunk valamire, akkor ahhoz a témához kapcsolódó információk is fognak megtalálni. Általában az ember azt találja meg a világban, amit keres. Kinyitsz egy csatornát, és hirtelen számos különféle benyomás jut el hozzád, azzal a dologgal kapcsolatban.

A művész képes lehet meglátni azt, amit az átlagember nem. Meglátni és megláttatni. Szerinted ez kölcsönöz valamiféle felelősséget a művésznek a társadalom életében?

Minden embernek van egyéni felelőssége, tehát a művésznek is. Korábbi korszakokban jóval fajsúlyosabb volt ez a felelősség, a társadalom jobban igénybe vette a művészeket, és azt, amit a művészek adhattak. Általuk ki lettek mondva dolgok, hirdetve lettek eszmék, vallások, volt egyfajta közvetítő, rezonőr szerepük. Szerintem manapság ez nem annyira jellemző. Létezik ugyan ez a társadalomkritikai műfaj, de Magyarországon viszonylag kevesen csinálják ezt, pedig lenne létjogosultsága. Nyugaton nagyobb hagyománya van, hogy egy művész aktuálpolitikai dolgokkal foglalkozzon, tanulmányozza a művészet és a tudomány kapcsolatát, méghozzá oly módon, hogy a kettő egymást támogatva, vagy, egymásnak ellentmondva hoz létre egy új utat és gondolatmenetet. Nálunk ezt kevesen vállalják fel.

Benned van valamiféle társadalmi felelősségérzet?

Élből azt mondanám, hogy nem annyira, mert nem érzem magam predesztinálva erre a feladatra. Én más dolgokat sokkal jobban tudok közvetíteni, mint ezt a kritikai élt, társadalmi élt. A nagyon aktuális dolgokkal való foglalkozás néha megjelenik, ha ér valami erős benyomás. De nem mondanám, hogy nevelő célzatúak a munkáim, vagy nagy életigazságokat akarok megfogalmazni.

Belpolitika, külpolitika, közélet. Mennyire kíséred figyelemmel a mindennapi történéseket, eseményeket?

Szórványosan. Inkább a barátaimmal beszélgetek dolgokról, néha meg-megnézek egy híradót, de nem szoktam fárasztani magam ezzel. Nem bonyolódom a politikába, és általánosságban is úgy gondolom, hogy a véleményalkotáshoz jobban kellene ismernem a dolgokat, és nekem erre nincs energiám. És azt is látom, egyébként, hogy nincs nagyon súly a dolgoknak, történik valami, mindenki azt gondolja, hogy ez nagy dolog, felháborító, és ennél lejjebb már nem lehet, aztán két nap múlva már senki sem emlékszik rá.

Létezik olyan társadalmi ügy, ami mellett ki tudnál állni, amiért képes lennél harcolni?

Van most egy munkám, ami talán nem annyira magasztos, de bizonyos szempontból fontos társadalmi kérdést feszeget. Egy képzőművész barátommal, Antal Balázzsal dolgozunk rajta, és idén szeptemberben lesz belőle kiállítás. A munka a Józsefvárosi piac köré szerveződik, ami egy elég bizarr hangulatú hely, konténerekből épült fel, és olyan érzés, mintha nem is Budapesten lenne. Észrevettük, hogy minden kapun van két tigris, vaslemezből körbevágott, kifestett tigrisek, a piac indulásakor lettek odarakva. Ezek rozsdásodnak, potyog róluk a festék, eléggé el vannak használódva, mégis van egyfajta esztétikájuk. Szerettük volna megkaparintani őket és mi is adni valamit ennek a helynek. A tigris elég fontos és erős szimbólum a kínai kultúrában, védelmező szerepet tölt be. Azt találtuk ki, hogy elkérjük a régi tigriseket, csinálunk nekik újakat, kiállítjuk a régi és az új tigriseket, majd az új tigrisek felkerülhetnek a kapukhoz. Reméljük, hogy ezzel nem csak magunknak, hanem nekik is örömet szerzünk. Már sikerült leszervezni a tervünket az üzemeltetőkkel. Nem akarunk kritikailag, bántólag nyúlni az egész jelenséghez, ez inkább egyfajta gesztus a részünkről. Az egész ötletbe bele lesz szőve a konténer is, mint kortárs építészeti megoldás. Ilyen konténervilágot, konténerekből való építkezést egyre több helyen találunk, érdekes építészeti és társadalmi jelenség.

Ha hatalmadban állna változtatni az emberek gondolkodásán, életmódján, mi az, amit mindenképpen megváltoztatnál?

Nem is tudom. Nemrég az jutott eszembe, hogy ki kellene próbálni, hogy például a telefonokat ne lehessen használni, mondjuk egy hétig. Vajon milyen hatása lenne? Amúgy nem tudom, mit változtatnék meg. Ha például az emberek nem lehetnének olyan sikerorientáltak, akkor lehet, hogy a motiváltságukat veszítenék el. Azt meg úgysem lehet, hogy ne legyen a világon gonoszság, vagy önös érdek. Az ember végső soron önmagának akar a legjobbat, erre van programozva, és ez jól is van így. Kell, hogy legyen az emberekben mindenféle érzés, hogy teljes legyen az életük. Ettől van egyben az egész. Egy olyan világot sem tudnék elképzelni, ahol mondjuk mindenki megvilágosodott. Még olyat sem, ahol mindenki erre törekszik, onnantól mi értelme lenne a dolgoknak?

Mik a legerősebb motivációid az életben?

Alapvetően szeretnék boldog lenni, ez az első és legfontosabb célom. A többi mind rövidtávú, és lehet, hogy nem is az én célom, csak a világ sugallja, hogy nekem arra kéne törekednem, hogy beutazzam a világot, híres legyek, stb. A boldogság a legfontosabb célom, ez motivál.

Szerinted, van valamiféle küldetése az életednek?

Lehet, hogy csak az, hogy boldog legyek. :) Ezt csak magamtól kérhetem számon. Annál reálisabban állok magamhoz, hogy a világ boldogságának súlyát magamra vegyem. Hozzá tudok és kell is tenni, de nem helyezem magam olyan helyzetbe, hogy ezt a feladatot koncentráltan magamra hárítsam. Alapvetően, ha mindenki rendezné a maga kis „kertjében” a dolgait, akkor sokkal jobb lenne a helyzet. Szerintem nehéz felhívásokkal, meg egyéb akciókkal megreformálni az emberek gondolatait, az embernek inkább magát kellene megismerni az idő alatt, amíg ezt az életét éli, a saját gondolatait kitalálni, a másét lehetetlen. Csak praktikus dolgokban tudunk segíteni a másiknak, alapvetően magunkban kell változtatni.

A Sorsban hiszel, abban, hogy az ember egy eleve elrendelt úton halad, vagy inkább az egyén szabadságában, és a szabad akaratban?

Inkább a szabadságban, hogy én irányítom az életem, vagy legalábbis nagyon erős befolyásom van rá. Persze más dolgoknak is van, talán amikről nincs is tudomásom. Nem gondolom azt, hogy van egy kör, és ezt vagy jól, vagy rosszul csináljuk, ha vége van, akkor nincs tovább. Szerintem az élet egy körforgás, több körünk van, több esélyt is kapunk, hogy fejlesszük magunkat. Ez a gondolkodás nagyjából ki is zárja a sorsot, sőt, a véletlent is.

Van-e olyan iránya a kortárs képzőművészetnek, ami nem tetszik, amivel nem értesz egyet?

Elég elfogadó vagyok, ritkán szoktam leírni a dolgokat, nem is szeretek energiát fecsérelni arra, hogy egy létező dolog ellen felvegyem a harcot. Inkább olyanok zavarnak, hogy a szakmán belül hogyan alakulnak át, változnak a dolgok. Én ezt úgy látom, hogy a művészetben vannak egyrészt alapanyagok, amelyek jók. Aztán jönnek a „szakácsok”, vagyis a művészek, teoretikusok, galériák, és amit főznek belőle, azzal van bajom. Például ahogy egy kiállítás kommunikálva van, ahogy a művek egymás mellé kerülve sejtetnek egy gondolatmenetet, hogy ez van, ez az aktuális. Ezt valamiféle manipulációnak látom. A műalkotások a számok, a kurátorok a dj-k, és amit kevernek a számokból, az elég furcsa „ízvilágot” eredményezhet, ami nem feltétlenül egy valódi ízvilág.

Min dolgozol mostanában?

Mostanában kirakatokat festek. Eddig három kép készült, 2 m x 2,7 m-es méretben, ami nagyon izgalmas, hiszen 1:1-es valós méret. Kirakatokat ábrázolok, ezekben vannak tárgy-együttesek, néha szürreálisan elrendezve. Lehet olyan, hogy egy látott kirakatból indulok ki, valamit elveszek, más dolgokat hozzáteszek, de van, hogy a kép teljes mértékben az én fantáziám szüleménye. Nagyon érdekelnek a festékrétegek, és ez a téma izgalmas technikailag, hiszen a sokféle felület ábrázolásával, kombinálásával komplex látványt tudok megjeleníteni. Először növényes kirakatokat festettem, több irodaháznál, intézménynél is láttam ilyen kirakatokat. Nagyon szeretem Rousseau dzsungeles képeit, sok növényes, vadállatos képet festett, és az ő képéből rendeztem át egy jelenetet, amit táblákból, kirakati elemekből raktam össze. Aztán készült már egy kínai kép is, amin bambuszok vannak, és nagyon pici kínaiak mennek dolgozni, meg egy nagy pandamaci is van rajta. Ezek a képek szürreálisak is, viccesek is, és talán egy kevés kritikai élük is van.

Budapest, 2009. február 18.

www.nextartgaleria.hu