Csernyus Lőrinc - Emberi kapcsolatok

Nemrég jelent meg egy könyv a munkásságáról. Volt valami apropója a kiadásnak?

A mesterem, Makovecz Imre, akivel jelenleg is együtt dolgozom már régóta rágta a fülünket, hogy adjunk ki könyvet Turi Attilával és egy másik kollégánkkal közösen. Nekiálltunk, de mindig zsákutcába jutottunk, nehéz volt összehangolni a különféle stílusokat. Úgyhogy végül külön-külön jelentek meg rólunk a könyvek. Magamat, kevésbé tartom stiláris építésznek, mint mondjuk az Attila, nálam sokkal fontosabbak a kapcsolatok. Nagyon szeretem az irodalmat, és az írást, ezért sok régi szövegem bekerült a könyvbe. A másik hobbim a fotózás, úgyhogy a nagy részét én fotóztam a házaimnak.

Hogyan találta meg a hivatását?

Édesanyám indított erre a pályára. Egyébként gyerekkoromban festő akartam lenni, bár sose tudtam jól rajzolni. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy mi akarok lenni? Festő, mondtam. Szobafestő? Nem, hanem képeket akarok festeni… de ezt valahogy nem akarták megérteni. Egyszer hallottam Anyámtól, hogy milyen jó lenne, ha az egyik fia építész lenne, a másik ügyvéd. Azonnal mondtam, hogy akkor én építész leszek, és attól kezdve ebben megnyugodtam, és azután így lettem építész. Amikor felvételiztem az egyetemre nem ismertem igazán építészeket. Bekerültem, tanultam és aztán egyszerűen mentem előre…

Mi volt, ami megtartotta az építészi pályán?

Erre nem biztos, hogy tudom a választ... De az egyetemi éveim alatt nem a szakma szeretete tartott meg, hanem inkább a társaság. Avval a néhány emberrel, akivel ha leültem beszélgetni, azt éreztem, hogy affinitása van a lelkemhez. Ha például a Bitó János, vagy a Makovecz Imre nem lett volna, lehet, hogy én sem leszek építész. Emellett azok a barátságok, kapcsolatok, amiket a visegrádi táborokban szereztem, szintén nagyon meghatározóak voltak nekem, emberileg és szakmailag is.

Mi volt olyan egyedi és különleges a visegrádi táborokban?

Az, hogy voltak a visegrádi táborok... Hogy egyáltalán meg tudtuk csinálni abban a rendszerben, abban a helyzetben, hogy húsz-harminc ember kimegy egy helyre és hagyják őket dolgozni. Ma ez már nem lenne olyan nagy esemény, mint amikor mi ezt megéltük. Senki nem szólt bele, hogy mit kell, és hogyan kell csinálni, mégis mindenki dolgozott.

Most is vannak ilyen közösségi és szakmai lehetőségek az egyetemi hallgatóknak?

Igen, Sárospatakon voltak és vannak ilyen táborok, illetve a Vándoriskola is részben erre a technikára épül. Manapság inkább Erdélyben vannak ilyen jellegű kalákák, vannak ugyan Magyarországon is, de kevés, mert az egésznek a publicitása, a „biznisz marketing” része nem működik. Viszont az igény megvan, és egyre többen jönnek ezért a közösségi tudatért, az együttdolgozás élményéért az egyetemi órákra. Az azonban tény, hogy megváltozott a világ, amihez nekünk is igazodni kell. Abból nem lehet megélni, hogy a múltat ajnározzuk.

Minden szakmában van valami, amihez – divatos jelzővel élve – alázattal kell viszonyulni. Ön szerint az építészetben mi iránt kellene alázatot tanúsítani? Ebben nem hiszek. Én ezt a kérdést máshogy közelíteném meg. Ha Ön például szeretne egy családi házat terveztetni, először felvázolja, hogy mit szeretne. Én felteszek kérdéseket, felvetem azt, hogy hol van ez, meg azt, amire esetleg nem is gondoltak, és aztán ezeket mind végig kell beszélni. Egyik fél részéről sincs alázat, bizalom van. Én az alázat szót a bizalommal helyettesíteném. Az építészetben a bizalom kell, a tervező és a megrendelő részéről egyaránt.

Manapság az építészetben mennyire jellemzőek a divatos irányzatok, trendek? Például az, hogy mindenki mediterrán házat akar?

Igen, ez most nagy divat, de meddig és mi a mediterrán ház? Az emberek nagyjából elmondják, hogy néz ki egy mediterrán ház, de csak a külsőségekre figyelnek. Eszükbe sem jut, hogy ez a ház a mediterrán éghajlatra szól, ahol nincs hó, ahol délután fiestát tartanak, este még dolgoznak. Egy mediterrán házhoz adott növényi és kertkultúra tartozik. Divatban gondolkoznak az emberek, pedig a család kicsit többről kellene, hogy szóljon. Egy építészeti kultúra, például a mediterrán sokféle kultúra egymásra hatásából és épüléséből jött létre. Ráadásul az időjárás, a klíma, az agrikultúra még sokkal erősebben hatott, mint az etnikum. És mi ezt akarjuk idehozni a kontinentális geográfiára. Ez nem megy. Itt hiányzik az általános műveltség.

Van-e ízlésformáló lehetősége az építésznek? Mennyire gondolják a megrendelők az építészetet szakmának, vagy inkább egy pénzért megvásárolt szolgáltatásnak?

Sajnos egyre inkább az a tendencia, hogy a megrendelő azt mondja: én adom a pénzt, azt kell tervezni, amit én szeretnék. A mostani kamarai törvényben is pont ezt kifogásolja az országos főépítész, hogy „nincs építészeti alkotás, hanem a megrendelői igények alapján tervezői szolgáltatást kell végezni”. Én ezzel maximálisan nem értek egyet. Az építészet hivatás és szakma egyszerre.

Talán az a baj, hogy általában a „szakma” iránti tisztelet elveszik az emberekből, manapság már mindenki ért mindenhez...

Az építészhez ugyanaz társul, ami a futballhoz, az autóversenyzéshez és a divathoz. Nálunk ezekhez mindenki ért.

A társadalom életében van felelőssége az építésznek?

Az építésznek van a legnagyobb felelőssége. Az építész munkája kihat a környezetére. Egy házat nagyon sokan, jó esetben sokáig látnak. Ezért is fontos, hogy az építész hasson a megrendelőre és környezetére. Ebben a szakmában nagyon kell az általános műveltség, a tájékozottság, hogy ne csak a divat után menjünk, hanem tudjuk, hogy mi miért van és mit jelent.

Lát-e esélyt arra, hogy központilag szabályozható és kialakítható lenne egy egységes magyar építészeti stílus?

Nem hiszek abban, hogy az én életemben ez bekövetkezne. Nagyon jó lenne, de a jelenlegi rendszerek, amik nem köszönnek egymással, a pályázatok, törvények, a lehetőségek sajnos nem teszik ezt lehetővé. Egy alkotáshoz pedig idő kell. Mondok egy példát: Makovecz Imrével dolgoztam, és terveznünk kellett egy bútorgyárat Olaszországban. Beszélgettünk a fiatal bútortervezőkkel és az egyikük megkérdezte, hogy mennyi idő alatt tudja Makovecz a gyárat megtervezni? Vázlatterv, kiviteli terv. Imre azt válaszolt, hogy nem kell egy év. Erre a bútortervező: mi két évig tervezünk egy széket! Nálunk ez elképzelhetetlen lenne. Olyan rövid és nem ritmikus határidőket szabnak meg például a pályázatoknál, közbeszerzési eljárásoknál, amit szinte lehetetlen betartani. Persze nem akarok panaszkodni, hiszen örülök, hogy van munkám. Csak a mai rendszerbe nehéz belevinni azt, hogy időt hagyjunk a lényegi dolgokra.

Hogy jellemezné építészi stílusát? Miben más, mint a többiek?

Nem tudom, ezt nehéz megfogalmazni. Én nem tartom magam „steril” építésznek. Nekem nagyon fontos az, hogy ha valakinek a szemébe nézek, akkor mi jön onnan vissza. Hogy legyen meg a bizalom. Inkább amatőr építésznek tartom magam, nekem az emberi kapcsolatok fontosak. Azt mondanám, hogy van egy őserő a terveimben, a pilléreimben. Arra törekszem, hogy amikor szerkezetkész egy ház, már akkor mutassa az alapvető képét. És a részletekben akkor gondolkozni, ha ez a bizalom megvan.

Mikor elégedett egy elkészült munkával?

Tervvel nem szoktam elégedett lenni. Az elégedettségi mutatóm ott dől el, hogy az épület megépülhet-e. Akkor vagyok elégedett, hogy ha az a belső szint, ami bennem van, az a házon is megjelenik. Ez több mint a szerkezetépítés, vagy a szakipar. Számomra nagyon fontos, hogy az emberi kapcsolatok, amik az építkezés során létrejönnek, a kivitelezővel, megrendelővel, békében érjenek véget. Ennek érdekében hajlandó vagyok a kompromisszumokra. Ez pusztán alkat kérdése. Nagyon tisztelem azokat az embereket, akik hajlandók szétbontatni a házat, ha egy téglát nem a helyére raktak, de én nem tudok így viselkedni.

Mi volt az első önálló munkája, mellyel igazán elégedett volt?

Nekem az 1992-es év egy nagyon komoly év volt, akkor született meg a fiam, augusztus 31-én. Előző nap adták át a Csengeri iskolát, ami szerintem még mindig az egyik legjobb házam, amit terveztem, és ami a fejemben még mindig egy őrületként jelenik meg, a legőrültebb ház, amit terveztem. Aztán van még sok minden, például a herendi Porcelánmanufaktúra, ami nagy kihívás és végre a kollégáimmal közös munka volt.

„Herend lehetőség volt arra, hogy újra együtt dolgozzunk… Az alapötlet, ami a közös beszélgetések során alakult ki, … hogy azokat az anyagokat használjuk az épületeknél, amelyeket a porcelán készítésénél használnak a gyárban. Kitaláltuk, hogy gipszből, samottból és porcelánból dolgozzunk…”

Mennyire kritikus a megépült házakkal?

Egyrészt nagyon, de csak magam felé. Mindent magamban próbálok feldolgozni, így azt is, hogy mit gondolok az általam tervezett házról. Kevés olyan ház van, ami egy az egyben úgy épült meg, ahogy lerajzoltam. De azért sok olyan van, ami vállalható és persze van olyan is, amit az életben többet nem akarok látni…

Amikor kap egy megrendelést, hogyan kezd hozzá? Milyen szempontokat vesz először figyelembe a tervezésnél?

Mindig mást. A telek, a környezet általában döntő. Az első találkozás után mindig megnézem a helyszínt, mert fontos a hely szellemét szemrevételezni. Azután leülök az asztalhoz, valamikor rögtön kijön valami, akár már első megnézéskor. Van, amikor semmi nem jut eszembe és erőlködni kell. Az emberek személyisége mennyire döntő a tervezési folyamatnál? Minél erősebb, intenzív alkatúakkal találkozom annál könnyebb nekik házat tervezni. Nehezebb, amikor mindegy nekik, legalábbis azt mondják, rám bízzák, aztán kiderült, hogy mégsem arra gondoltak. Recepteket, kliséket nem tudok mondani. Ez egy izgalmas folyamat, mindig alakul és néha olyan jön ki, amire én sem gondoltam volna az elején. Én nem vagyok egy tudatos lény, messzenőkig nem vagyok az, inkább az ösztöneimre hallgatok.

Van olyan típusú épület, amit nagyon szívesen tervezne, de még nem kérték fel rá?

Templom. Szeretnék egyszer egy templomot tervezni, de felekezetektől mentesen. Vagyis inkább egy szakrális épületet terveznék, melyet egyetlen egyház sem sajátít ki. De ez az a műfaj, amire végképp nincs pénz.

Vallásos?

Hiszek Istenben, katolikus nevelést kaptam, abban nőttem fel. 18 éves koromtól nem járok ugyan templomba, de van egy belső, spirituális erő bennem, amit lehet Istennek, teremtő erőnek, vagy akár másnak is hívni. A gyerekeimet úgy nevelem, hogy ha ők vallásosak akarnak lenni, akkor majd maguk döntsék el. Ezért is inkább a Szent János-féle megkeresztelést választottuk nekik, amikor egy beavatási szertartásban felnőtt fejjel és tudatosan vesznek részt.

Mennyi idősek a gyermekei?

18,16,14.

Milyen egyéb szakmát választana magának most, ha nem építész lenne?

Csillagász lennék vagy biológus.

Hobbi szinten foglalkozik ezekkel?

Nem igazán. A fotózás, az irodalom és a zene az, amivel a munkám mellett elég sok időt töltök.

Több település (Csenger, Üröm, Fehérgyarmat, Solymár, Bonyhád) főépítésze. Mit képvisel ebben a pozícióban az építészek és a lakosság felé?

Az állandó jelenlétet tartom a legfontosabbnak, hogy amikor ott vagyok, megtaláljanak. Az a célom, hogy élhető települések jöjjenek létre, hogy legyen bizalom az építészek felé. Ha kérik, egy egyszerű kerítést lerajzolok, tanácsot adok, és főleg erős kapcsolatot próbálok kialakítani az ott lakókkal. Nem a paragrafusok lefordítását és kiajánlását tartom fontosnak, de sajnos ez a pozíció ebbe az irányba megy el.

„Nem hiszek a „steril” világban, sem a „steril” építészetben. Főleg nem Magyarország határ menti területein, amelyeket nyugodtan lehet perifériának is nevezni. Itt eredményeket elérni csak egy újfajta közösséggel együtt lehet, amely a nem ellenőrizhető, láthatatlan kapcsolatokra épül, és sokszor szembemegy az egyre növekvő bürokráciával, az értelmetlen szabályozási rendszerrel. Ez az új közösség képes új értékeket létrehozni. Az új értékek mentén a település fejlődni tud és képes további értékeket képezni.”

(Csernyus Lőrinc könyvéből)

Mi az, ami még hiányzik az építészi vagy magánemberi „karrierjéből”, életútjából?

Szeretnék szép házakat tervezni, de ez olyan banálisan hangzik. A mostani munkám a Közép-Kelet-Európai Waldorf Központ, tízezer négyzetméter, ezt szeretném most végigvinni. Nagyon nehezen megy, pályázni kell a költségekre, de ha ez megépülne, akkor azt mondanám, hogy ez így rendben van. Nem tudom megmondani, mi hiányzik az életemből. Egyrészt, semmi sem hiányzik, nagyon jól elvagyok a családommal, az irodában, nincsenek gigantikus vágyaim. Köszönöm az életnek azt, amit eddig nyújtott, ha ezt tudja tovább produkálni, akkor rendben van. De ehhez persze én is kellek…

Mik azok a tulajdonságai, amiket a legjobban szeret vagy értékel magában? Például azt, hogy reggel korán fel tudok kelni óra nélkül, és keltem a családot, megyek friss kenyeret, kiflit venni.. Mivel esténként mindig fáradtan érek haza, reggel tudok velük többet foglalkozni. Aztán szeretek egyedül lenni, szeretek kerékpározni, gondolkodni, ha hagynak.

Van, amit szeretne megváltoztatni magán?

Szeretnék még jobban rajzolni. Szeretnék még jobban beszélni angolul és franciául. Sokat járok külföldre, és érzem, hogy nem az igazi a nyelvtudásom.

Van olyan ország, térség, amelynek építészeti kultúrája erősen hatott önre? Bretagne. Nekem ez a hely nagyon meghatározó, mind az építészetet, mind a kultúrát és gondolkodásmódot tekintve. Óceánpart, nagy hullámok, erősebb energiák, nem a mediterrán élet vonz, inkább ez a típusú tengerpart. Látszik a házaimon, hogy sokat merítek Bretagne építészetéből. Az egyetemen megalitikus építészetből szoktam előadást tartani. Angliában és Bretagne-ban van a legtöbb ilyen jellegű épület. Ha én nem itt élnék, Magyarországon, csak ott szeretnék élni.

Mit gondol a globalizáció jelenségéről – az építészetre vonatkoztatva? Gazdagítja az építészeti kultúránkat a határok elmosódása, vagy inkább veszélyt jelent a hagyományainkra?

Nemrég tartottam egy előadást a magyar organikus építészetről Párizsban, és a globalizáció jelenségéről is szó esett. Azt mondtam, hogy maga a globalizáció nem lenne rossz, ha úgy kezelnék, hogy meghagyják a nemzetiségek, etnikumok identitását. Nem összemosni, hanem egymás mellé kellene rendezni a kultúrákat. De az, hogy én ugyanolyan szabvány szerint dolgozzak, mind éghajlatilag, geológiailag eltérő helyeken, azt nehéz betartani. Tudatosan és előrelátóan kellene kezelni ezeket a dolgokat.

Az egyetemen organikus építészetet tanít és a Vándoriskolát is szervezi, mi az, amit nagyon fontosnak tart átadni a hallgatóinak?

Sem az egyetemen, sem a vándoriskolán nem építészetet szeretnék átadni, azt az óraszámok sem teszik lehetővé. Azt a gondolkodásmódot akarom átadni, ami kell egy ház tervezéséhez. A műveltség igényét, általánosságban az építészethez való hozzáállást szeretném megmutatni.

„A Vándoriskola a középkori céhek mintájára működik. A végzett építészek fél évet töltenek egy építészirodában. A középkori céhlegények mintáját követve vándorolnak és félévenként egy munkamódszert ismernek meg. A Vándorok három év alatt hat mesterrel dolgoznak együtt. Hat eltérő személyiség formálja és tanítja a nála dolgozó vándoriskolást. Olykor nem kis küzdelmek árán… A bizalomra épülő kapcsolat nem a pénzről szól, hanem a munkáról és a szellemiség átadásáról.”

(Csernyus Lőrinc könyvéből)

A hallgatók is tudnak hatni Önre? A tanítás mennyire kölcsönös, vagy kölcsönösen inspiráló folyamat?

Természetesen kölcsönös a hatás. Szerintem az egyetemi oktatói létnek a legnagyobb áldása, hogy friss impulzusokat kapnak a vén egyetemi tanárok. Ez a tanulási folyamat működik oda-vissza. A hallgatók a legfogékonyabb az újdonságokra, és ha valahogy meggyújtom bennük a spirituszt és akkor mindenre képesek.

Mit tudna tanácsolni a pályakezdő építészeknek?

 Aki szereti a szakmáját, azt csinálja; bármit is csinál, csak vágjon bele.

Budapest, 2010. március 29.

„Ez a könyv a föld erejéből táplálkozó építészetet mutatja be. Csernyus, épületeinél a kőzeteket alakító erőkből merít, falai, sziklaszerű pillérei a talajból nőnek ki. (…) Kifejezésmódja feszes és egyértelmű, egyfajta természeti klasszicizmus, mentes a divatos spekulatív elemektől. (…) Csernyus nem csak házakat épít, hanem a legfontosabbat: emberi közösségeket, legyen ez egy család otthona, falusi iskola, városháza, vagy a herendi manufaktúra angyalos bejárata.” (Turi Attila)